Én nem szoktam úgynevezett tevepatát villantani – már magától a kifejezéstől is hányingerem van. (Merthogy mégis mi ez az undormány?!) Azért a címbeli idézőjel-használat, hogy így is jelezzem, nem a saját felszólításom olvasható fent (általános alany meg ilyesmi). Miközben totál egyetértek vele. Én egyébként sem vagyok villantgatós típus – anélkül is beszólogathatnak a kanbunkók az ember lányának, ha egy fokkal csinosabb, mint az ördög öreganyja (vannak perverzek, akik még annak is!). Egy szál „harisnyanaciban” pedig – csak úgy à la (pi)nature – nem szoktam utcára menni, mert nem arra lett kitalálva, akkor sem, ha leggingsnek hívják is manapság. Persze a leggings nem mezei harisnyanaci, de csábos idomainkra tapadva majdnem ugyanúgy néz ki.

Van, aki úgy fogalmaz, hogy a pornó polgárjogot nyert, mások szerint ma már egyenesen ellenállhatatlanul furakodik be mindenhová. Egy amerikai közvélemény-kutatás szerint a majd másfélezer megkérdezett lelkész(!) több mint fele nézett pornót az elmúlt egy évben. A magukat gyakorló hívőnek(!) és egyháztagnak(!) vallók közül a férfiak ötven, a nők húsz százaléka mondta azt, hogy többé-kevésbé rendszeres pornófogyasztó. Kérdés, hogy hányan nem vállalták pornófogyasztási szokásukat, merthogy ne legyenek illúzióink – vélhetően –, jóval magasabb ez az arány. Nincs is ezzel semmi gond… mondhatni dicséretes… mármint a bátrak őszintesége. Gondolok elsődlegesen a papokra. Mert nekem rémlik valami tízparancsolatféle…

Vannak csókok, amelyeknek akkor is részesei vagyunk, ha nem mi adjuk és/vagy kapjuk azokat. Azért, mert olyanok ezek a csókok, mintha mi adnánk és/vagy kapnánk, vagy legalábbis olyanok, amilyeneket mi szeretnénk adni és/vagy kapni. Vannak örök – egyébként talán soha el nem csattant – csókok, amelyek egy-egy műalkotásba „fagyva” izzanak kortalanul, időtlenül.

Lilly Marsh becsukta maga mögött az ajtót, aztán csak állt, mert úgy érezte, addig nincs baj, amíg nem szólalnak meg. A legnagyobb félreértéseket mindig a tisztázó szándékú szavak okozták közöttük. Bizonyára jót kacagott volna, ha tudja, hogy a sebész fejében is hasonló gondolatok motoszkáltak.

1., Dehogy vagyok bigámista! – tiltakozott a férfi… majd hozzátette: Két nő nekem kevés.

2., Nem nősülök meg – mondta a megrögzött agglegény –, már így is elég szar az életem.

3., Most mi van… te mondtad, hogy ami a tiéd, az az enyém is – magyarázza a férfi a barátjának –, arról szó sem volt, hogy a feleséged kivétel.

Dr. James Carson nem kis meglepetést keltett a kórházi folyóson, amikor egy reklámszatyornyi újsággal feltűnt a recepciónál. Igaz, a reptéri újságos is elcsodálkozott, amikor nemes egyszerűséggel közölte vele, hogy minden napilapból kér egyet, a Herald kivételével. Azt ugyanis már a gépen megkapta... Sue Radford írását akár fejből is fel tudná mondani, mint egykor a leckét a suliban.

„Ez is egy ugyanolyan munka, mint bármelyik másik munka” ‒ olvastam korábban az egyik bulvármédia-véleményvezértől egy hazai ex-felnőttfilmcsillag körül kirobbant botrány kapcsán. (Most valahogy „előhívódott”.)  A szerző szerint a szervezett botránykeltés(!) az igazi botrány (merthogy szerinte egyértelmű botránykeltési szándék állt a szóban forgó médiaakció mögött). Az pedig a botrányok botránya ‒ mármint szerinte ‒, hogy egyesek odáig merészkednek, hogy magát a jelzett műfajt és prominenseit is elítélik, botrányosnak tartják.