Dr. James Carson nem kis meglepetést keltett a kórházi folyóson, amikor egy reklámszatyornyi újsággal feltűnt a recepciónál. Igaz, a reptéri újságos is elcsodálkozott, amikor nemes egyszerűséggel közölte vele, hogy minden napilapból kér egyet, a Herald kivételével. Azt ugyanis már a gépen megkapta... Sue Radford írását akár fejből is fel tudná mondani, mint egykor a leckét a suliban.

– Üdv mindenkinek! – köszönt oda vidáman a recepciónál időző nővéreknek és Donaldnak, a legfiatalabb kollégának. – July, kérem, ne engedjen be senkit, nem vagyok itt... Köszönöm! – fordult vissza a szobája ajtajából. – Kivéve persze Miss Lilly Marshot! – dugta ki a fejét egy pillanat múlva. – Az kéne még csak, hogy elküldjék nekem! – mormogta magában. – Persze arra kíváncsi lennék, ki mer neki nemet mondani – gondolta, és közben elnevette magát. – Ha egyáltalán eljön – komorult el hirtelen, ahogy eszébe jutott az előző napi reptéri búcsú.

A sebész nagyot szusszanva ledobta a táskáját a sarokba, majd odament és akkurátusan megigazította. Kipakolta az újságokat az asztalra, közben egyik-másik címlapját tüzetesebben is szemügyre vette, aztán mérgesen lecsapta. Idegesen a hajába túrt… levette fehér vászonzakóját, és betette a szekrénybe. A mosdóban hidegvízzel kicsit megpaskolta az arcát. Fura grimaszt vágott a tükörbe pillantva. Felvette a köpenyét, és leült az asztalhoz. Kézbe vette a legfelső újságot, de aztán visszarakta a kupac tetejére, és hosszas keresgélés után ismét a Heraldot kezdte el olvasni, egészen pontosan Mrs. Radford cikkét. Igazából nem is kellett volna, hiszen tényleg kívülről tudta, de mégis valahogy így jobbnak, helyesebben izgalmasabbnak találta.

Már a repülőgépen is úgy érezte, mintha egy keresztrejtvény megfejtését tartaná a kezében. El is nevette magát a hasonlaton, elég hülyének találta, és mégis... Tulajdonképpen két napja mással sem foglalkozott, mint egy rejtvénnyel... Lillyvel... akit szeretett volna megfejteni. Hogy mi az, ami a korábban – finoman szólva is – ellentmondásos egyéniségében megfogta, és már nem engedi.

Igen, ez a nő tudja a választ – gondolta elismerően, egyben irigykedve is. – Jó neki, hogy ennyi mindent tud Lillyről – állapította meg, és abban is biztos volt, hogy nem csak szimpla empátiáról van szó... – Barátság... biztos barátok! – És szeretett volna Sue Radford lenni. De csak egy pillanatig, mert rádöbbent, hogy akkor ő is nő lenne! Márpedig őt mint férfit is izgatja a sztár. – De még mennyire! – állította fel a diagnózist. Aztán eszébe jutottak kétségei: biztos van valakije, meg hogy mit élt át, amikor Lilly kijelentette, hogy nem szerelmes senkibe... – Vagyis belém se! – fogalmazta meg ezredszer.

– Akkor meg mi a fenét akarsz tőle? – kérdezte hangosan. – Térj már észre, egy más világ! És a múltja! És a jövője? – Ez utóbbi miatt azonnal el is szégyellte magát. Aztán: – Egyáltalán, hogy jössz te ahhoz, hogy csak úgy becsajozz? – szegezte magának a kérdést. Ettől megint elkomorult, hogy aztán elröhögje magát a becsajozz kifejezésen. – Lassan már úgy beszélek, mint Tüsi! – állapította meg némi elégedetlenséggel, hiszen minden erőfeszítése arra irányult, hogy meggyőzze lányát az ilyen kifejezések primitív voltáról. – Tökjó! Én akarom nevelni, és pont fordítva... Tökjó!

Szóval, mi az, hogy... csak úgy bele... – még magának se merte befejezni a mondatot. – James, eszednél vagy te egyáltalán?

Úgyse jön el! – mentette fel magát megkönnyebbülten, hogy nem kell magyarázkodnia senkinek... ugyanakkor érezte a fájdalmat, hogy ha tényleg nem...

Ösztönös mozdulattal nyúlt a bulvárlapokhoz, tudat alatt talán azt remélte, hogy azok majd „észhez térítik”, kicsoda is ez a nő... De már az első címoldal hatásvadász szövege is... Hazudnak, tudta, hogy hazudnak... és mégis, mintha kést döftek volna a szívébe.

Aztán egyiket a másik után nézte... Mindegyik azt harsogta, hogy micsoda „ócska színjáték” azzal a kislánnyal... „Szánalmas szappanopera!”„Egy kislányt belekényszeríteni egy ilyen nevetséges színjátékba! Ócska kampányfogás, csakhogy vegyék a lemezt!” Lilly Marsh!  Nézte a fotókat, és lassan eleredtek a könnyei.

– Hogy lehetnek ilyen igazságtalanok! – fakadt ki.

Meg hogy „méltatlan a koncerthez...” Viszont, amit az a Radford ír...! És persze, amit Tüsi mesélt telefonon, hogy milyen csodálatos volt Lilly...! Az új számait dicsérte... „Tökjók!” Meg hogy amíg él, el nem felejti… milyen kedves… „És hogy sírt a végén!” Tisztán hallotta még ott, az asztalnál is a lánya elérzékenyült lelkesedését: „Kicsim... ez a címe, képzeld apa! Meghalt a kisbabája... ott a hasában, neki énekelt, vagyis róla! És úgy hívta, hogy Kicsim! ... Én is bőgtem, meg mindenki... szerintem! Mindenki! Mindjárt... most is! Apa... olyan csodálatos!”

– Tudom, édesem! – sóhajtott egy hatalmasat a férfi, és ismét az órájára pillantott. Változatlanul nem tudta, mitől fél jobban, attól, hogy eljön, vagy hogy hiába várja.

– Nem jön el! – mondta leverten. – Miért is jönne? – kérdezte aztán. – Talán így a jobb! – próbálta biztatni magát, de azonnal jött a tromf: – Hülye vagy, James, teljesen hülye! … Mi a jobb, te szerencsétlen?! – Ujjai ideges gyűrögették az egyik újság lapjait. – Persze... az lenne az egyszerűbb… igen... egyszerűbb! … Nem kell magyarázkodni, nincs konfliktus, nincs probléma! … Nem kell senki elé odaállni és azt mondani, hogy: „Nézd, az a helyzet... szóval hogy, találkoztam egy nővel... és...” – De hiszen az egész életed erről szólt, hogy csak semmi konfliktus... James, a nagy kompromisszumkészséged nem más mint beszariság – ismerte be, és valami büszkeségfélét érzett, hogy legalább ezt be merte ismerni. – És hova jutottál a kompromisszumkészségeddel, nagyokos?!

Belelapozott az újságba, talán csak azért, hogy elmeneküljön az önvád és önmarcangolás elől. Aztán meglepetten felkiáltott:

– Na, végre, ezt is észrevettétek! – lelkendezett a koncertről szóló tudósítást olvasva. – Na, végre! – ismételte meg, és csak úgy falta a sorokat Lilly Marsh megújulásáról, a színpadi csodáról. De a cikk vége ismét elszomorította, hogy: „…kár volt az ócska, szirupos befejezésért!”– Hülye vagy, nem látsz a szemedtől! – összegezte a véleményét röviden az újságíróról. Aztán a következő újság után nyúlt, hiszen a bulvárlapokkal nem foglalkozott korábban. Annyira felháborították a címlapok...

– Na, ez is! – mondta jókedvvel, ahogy belekezdett a koncertről szóló írásba. – Na, ez is! – kiáltott fel mérgesen, amikor a cikk végére ért. Hiába dicsérte az újságírónő Lilly dob- és zongorajátékát, a drámai előadást... Ugyanúgy fejezte, szinte szóról szóra, mint a másik. – Ó, Lilly! – sóhajtott ismét. – Mit érezhetsz, ha ezeket olvasod?! Miért nem lehet elhinni azt, amit az a Mrs. Radford ír? Igaz, még nem is olvashatták! Sajtótájékoztató meg nem volt, éppen ezért cirkuszolt az a másik!

Dr. Carson nem győzött csodálkozni, ahogy egymás után sorra vette a bulvárlapokat, annyira egy kaptafára készültek, mintha egy cikk mutánsa lenne valamennyi. Az utolsóelőtti írás szerzője lógott ki némileg a sorból. A címlapon még ő is elmarasztalta Lilly Marshot a zárószám „koreográfiája” miatt, a cikkében azonban már nem foglalkozott vele. Egyébként ő is dicsérte az új számokat, azok újszerűségét. Külön kiemelte, hogy milyen kellemes meglepetést szerzett neki a díva dobszólója, és hogy a zongorajátéka is lenyűgözte.

Fütyörészve áll fel az asztalától a sebész. Odasétált az ablakhoz és bizakodva lesett ki a függöny mögül. De sehol nem látta a popcsillag limuzinját. Csalódottan álldogált egy percig, kezét dacosan zsebre dugta. Nem kellett az órájára néznie ahhoz, hogy érezze: „Nem jön.” Lemondóan legyintett: „Már biztos, hogy nem jön!”

Pedig csak késett, és mindössze két percet! Lilly Marsh késett, noha pontosan érkezett, csak a recepciós nővérek azonnal megrohanták. Ő pedig készségesen osztogatta az autogramot. A recepciós nővéreket követték más ápolónők, betegek és hozzátartozóik. A dívának hirtelen eszébe villant, hogy elkésik, nem ér be a megbeszélt időre, márpedig nem akarta már az elején ellehetetleníteni a találkozást Jamesszel. Biztosan érezte, hogy a férfi várja... hogy türelmetlenül várja. Ez utóbbit inkább remélte, talán azért, mert maga is alig várta a találkozást. Valahogy úgy volt vele, hogy: most vagy soha! Racionális magyarázatot természetesen nem tudott volna adni ennek okáról, de nem is tartotta lényegesnek. Egyébként is bízott a megérzéseiben. Rossz döntéseket mindig akkor hozott, amikor egyáltalán nem voltak megérzései, amikor „csupán az eszére hallgatott”.

Lilly Marsh sűrű bocsánatkérések közepette utat tört magának James szobájához, és bekopogott.

– Tessék! – mondta a sebész, és alaposan meglepődött, amikor azt látta az ajtóban, akit annyira várt, de akire már nem számított.

* * *

Kicsim – Előszó helyett

Kicsim – első rész

Kicsim – második rész

Kicsim – harmadik rész

Kicsim – negyedik rész

Kicsim – ötödik rész

Kicsim – hatodik rész

Kicsim – hetedik rész

Kicsim – nyolcadik rész