– Mehetünk, Hercegnőm? – kérdi Alex, miután megigazította a helyét a kocsiban. – Ne rúgjunk ki a hámból? Nem kérsz egy üveggel? – fordul a díva felé kedvenc ásványvízével.

– Ó, Alex... miért van az, hogy... – de nem tudja befejezni.

– Fogalmam sincs. Csak az idő tudja a választ. De most még ő sem! ... Hajtsd ide a fejed, Hercegnőm! – bíztatja a testőr, majd óvatosan letörli az énekesnő arcán végigszaladó könnycseppet.

– Mi lesz este, Alex?

– Siker, mert olyan jó vagy, mint még soha! – bíztatja a testőr. – Gondolj bele, hányan várják az estét, hogy végre elhangozzék: A színpadon Lilly Marsh!

De Lilly Marsh szeméből útnak indul egy újabb könnycsepp.

* * *

– Naneee! Lilly! Az ég szerelmére! Így akarsz fotózkodni? – szörnyülködik a „Kapitány”, amikor megjelenik a sztár a műteremben.

– Én… fotózkodni? Akar a fene! Se így, se máshogy! – tiltakozik Lilly. – Te erősködtél a telefonban, hogy mindenképpen jöjjek ide... hogy nem nézhetek ki olyan szarul! Hát tessék! Vagy tán mégis?!

– Frank, ne haragudj! Egy vis mayor! Majd máskor, édesem! Ugye megérted? – kérleli Jane a kerekképű fotóst, aki kényszeredetten vigyorog.

– Persze, drágám! Megértelek! Lilly szívem, szedd össze magad! Ennyire nem szokott megviselni egy koncert! – affektál a fényképész. – Azért egy puszit csak kapok, nem? – és már tartja is oda az arcát.

– Nesze, csibész! – feleli a sztár, és nagyot cuppant a férfi homlokára. – Tudtam, hogy megértesz... legalább mi művészek tartsunk össze!

– És akkor mikor pótoljuk be?

– Majd Jane ideszól. Jó, édesem?

– Szerintem két-három nap – saccolja a menedzser. – Meg ahogy neked is jó. Majd rád csörgök. Szevasz, és ne haragudj!

– Semmi baj, drágáim! Ja, Lilly... köszönöm a jegyeket!

– Szívesen, hát csak természetes! – kiált vissza a műterem ajtajából a művésznő.

– Lilly, te meg vagy veszve! Így beállítani! A szemeid mérföldekre vöröslenek! – mérgelődik a „Kapitány”. – Mondtam... Nem megmondtam, hogy nem lesz jó vége?! Vége? Már az eleje sem…! Egyébként vége?

– Honnan tudnám? – kérdi Lilly, ahogy kilépnek a kapun.

– Honnan? Hát ki a fene, ha te nem? – méltatlankodik Miss Moore. – Isteni szerencse, hogy rázendített – mondja az esőre. – Így legalább nem látnak ezek a majmok – teszi hozzá, amikor Alex a fejük fölé tartja az esernyőt, természetesen úgy, hogy a lesifotósok semmit ne láthassanak Lillyből.

Mindhárman beülnek a kocsiba, amely csak lassan tud átevickélni a fotósok hadán.

– Mi van azzal a sarlatánnal? Ne mondd, hogy nem miatta akadtál ki! Ó, Istenem... a legjobbkor! Egy évi munkám megy a semmibe!

– Munkánk! – vágja rá Miss Marsh. – És nem megy a szemétbe!

– Nem azt mondtam, hogy a szemétbe!

– A semmibe se!

– Ilyen állapotban akarsz színpadra lépni? Viccelsz? – gúnyolódik keserűen a „Kapitány”.

– Nem ilyen állapotban… addigra minden oké lesz! – feleli öntudatosan a díva.

– Mondom, hogy viccelsz!

– Pont ahhoz van nekem most kedvem!

– Na, ugye?! 

– Alex, lenyomunk egy könnyű edzést, futunk egy nagyot...

– Megőrültél? A koncert előtt? – tiltakozik a menedzser.

– Megcsináljuk, Hercegnőm! – biztatja a behemót.

– Na, tessék, még egy őrült! Alex, ezennel felmondtam! – keményít be a nagyfőnök.

– Majd csak találunk valakit helyetted! – röhög fel a testőr. Lilly abban a pillanatban halk vigyorászással csatlakozik hozzá.

– Micsoda?! Én mondtam fel nek... – de nem tudja befejezni, mert belőle is kitör a nevetés. – Szélhámos! Azért vigyázhattál volna a Hercegnődre!

– De ha egyszer kihagytak... ha nem vettek be harmadiknak!

– Na, jó, elegem van belőled! – adja fel a reménytelen küzdelmet. – Vidd a védencedet, ne is lássam! – zsörtölődik.

– Értettem! Kérek engedélyt meghunyászkodni! – ökörködik tovább.

– Hát arra kíváncsi lennék! Már hogy milyen, amikor meghunyászkodsz!

– De hát mást se teszek! – „fakad ki” Alex Jordan. – Igaz, Hercegnőm?

– Tanúsíthatom – bólint a sztár készségesen.

– Ez összeesküvés... de bánom is én! Csak a koncert...

– Szuperek leszünk, erre ünnepélyesen megesküszöm – mondja a férfi, és a szívére teszi a kezét.

– Mondjuk, nem bal kézzel kell! Bár, akinek abból van kettő! – feleli Jane kacarászva. – Lilly, egyébként beavatnál, hogy mégis mi a túró történt?

– Semmi nem történt!

– Te jó ég, hát hogy néznél ki, ha történt is volna valami?! – szegezi Jane a kérdést a sztárnak. – Vagy az viselt meg ennyire, hogy nem történt semmi?! Jaj, bocs, disznó vagyok!

– Hát ilyen barátnőm van, Alex! Látod? – néz a testőrre együttérzést várva az énekesnő.

– Nem rossz csaj ez, csak néha az agyára megyünk!

– Na, köszönöm, hogy a nevemben is...!

– Nem úgy gondoltam... hogy megyünk... hogy te... nem! Én meg Trevor! – hazudik ájtatosan Alex Jordan.

– Lilly, nem válaszoltál a kérdésemre! Mi történt köztetek, ne mondd, hogy nem az sarlatán...!

– Semmi... az égvilágon semmi! Csak nem értjük meg egymást!

– De akkor mégiscsak belehabarodtál, ha ennyire megvisel – néz barátnője szemébe a „Kapitány”.

– Nem tudom, belehabarodtam-e, de nem esik jól az biztos. Szimpatikus volt... tulajdonképpen most is az, csak vannak dolgok, amikben nem stimmelünk.

– Például abban, hogy te független vagy, ő pedig...

– Attól még lehetnénk barátok.

– Az ezzel kapcsolatos véleményemet már hallottad. De ha csak ennyi lenne, akkor nem fájna így az a semmi, ami nem történt, vagy történt.

– Maradjunk annyiban, hogy magamban sem tisztáztam még, hogy mi a fene ez – feleli a díva elgondolkozva. – Biztos, hogy megérintett valami...

– És most hogyan tovább?

– Megyünk edzeni Alexszel!

– Ne legyél cinikus!

– James is ezt mondta!

– Majd még kiderül, hogy rokonlelkek vagyunk – húzza ki magát a menedzser.

– Legalább veled, ha már velem nem! – vágja rá a művésznő.

– És James? Őt melyik lelkiklinikán ápolják? Tegnap ő tűnt szerelmesebbnek.

– Bánatában egész Clevelandig szaladt!

– Repült! – helyesbíti a Hercegnőt Alex. – Megzuhant a pasi rendesen! Azt hittem, ahogy kiszállt a limóból, hogy ölben kell a gépre tennem!

– Hát ez biztatóan indul! Gratulálok Lilly! ... Zsák a foltját! – helyesel saját magának a „Kapitány”. – Mikor jön vissza ez a tökkelütött Rómeó?

– Elvileg holnap! Holnap.

– Te meg már alig várod, hogy rohanj a kötözésre... Meg is értem... tényleg kötözni való vagy!

– Elmegyek! Igen, mert ő műtött... Fejezze csak be, amit elkezdett! – szögezi le a díva. – Nehogy azt hihesse, hogy megfutamodom!

– Ha ezt kiszimatolja a sajtó… – morfondíroz Miss Moore, majd hirtelen felkiált: – Alex! Honnan is segítetted ki azt a fatökűt a reptéren? A limuzinból?

– Szervizben van a kocsija, igen, kivittük! – előzi meg a testőrt a sztár. – És… miért baj ez?

– Ha azt mondjátok, hogy újságíró is volt a közelben!

– Jó, akkor nem mondjuk – feleli Lilly Marsh.

– Lilly, drágám! Muszáj nekünk eltartani az összes bulvárlapot?

– Majd átoperáltatom magam, hogy ne ismerjenek meg ezután.

– Fölösleges, több riporter lenne a műtőben, mint orvos – legyint lemondóan a „Kapitány”.

– Hol kezdünk, Hercegnőm? A konditeremben, és utána egy kicsit a parkban? – kíváncsiskodik a testőr, amikor behajtanak a villa kapuján.

– Miért nem mindjárt a Centrál Parkban? – húzza fel magát Jane Moore.

– Tényleg, fussunk egyet a Centrálban! – kap az ötleten a díva. – Futtassuk meg egy kicsit az újságírókat! Nagy show lesz! Képzeljétek el az operatőröket a kamerákkal!

– Lilly, neked tényleg elment az eszed! – közli hideg tárgyilagossággal a diagnózist a menedzser. – Bolond vagy... egész pontosan futóbolond!

* * *

– Jézusom Lilly, élsz még egyáltalán? – kérdi Jane Moore döbbenten, amikor meglátja a teljesen leizzadt dívát, amint Alexszel megjelenik az öltözők előtti folyósón.

– Én? – kérdi nevetve a sztár. – Ha kell, még kétszer körbefutom a Centrál Parkot!

– De csak a koncert után, ha egyáltalán nem ölben kell, hogy a színpadra vigyünk!

– Engem? – bámul menedzserére a díva. – Majd én viszlek téged! ... Ötven fekvőtámasz! Oké? – kacsint kihívóan. – Amelyikünk veszít...

– Fekvőtámasz? – vigyorodik el a „Kapitány”. – A sebes tenyereddel?

– Az is gond? – csodálkozik az énekesnő, és kezeit ökölbe szorítva kezdi a fekvőtámaszokat.

Zenészek, technikusok, öltöztetők és még ki tudja, ki mindenki gyűlik köréjük. A végén tombolva kiabálják: negyvennyolc, negyvenkilenc éééés ötven! Aztán hatalmas tapsban törnek ki.

– Jane, drágám, te jössz! – pattan fel a művésznő kacagva.

– Te nem vagy normális! … Mindenki megbolondult? – néz körbe a menedzser. – Bááár...hááát... eggyel több vagy kevesebb, mit számít az? – neveti el magát, és lekapja selyem blézerét. Egy pillanat múlva már ő is az öklein támaszkodva nyomja a fekvőtámaszokat.

– Negyvennyolc, negyvenkilenc éééés ötven! – üvölti a szavalókórus. – Még egyet! – kiáltják többen.

– Azt már nem! – áll fel Miss Moore. – Lilly is mindjárt nekilátna újból... ide pedig valami koncertet hirdettek, ha jól láttam befelé jövet. – Lilly, irány az öltöző! Sharonék talán még nővé tudnak operálni a kezdésig! Mindenki a dolgára, ha szabad kérnem, különben... ötven fekvőtámasz fejenként!

Ez utóbbi megjegyzés megteszi hatását… egy bombariadóval se lehetne gyorsabban kiüríteni a folyosót.

* * *

Kicsim – Előszó helyett

Kicsim – első rész

Kicsim – második rész

Kicsim – harmadik rész

Kicsim – negyedik rész