Kicsim – negyedik rész

Facebook

2025. március 24. - Ms. Vipi

– Hercegnőm, eszméletlenül jól nézel ki! – köszönti Alex Jordan az énekesnőt, miközben kinyitja neki a limuzin hátsó ajtaját. Erre Trevor is kidugja fejét a volán mögül, és elismerése jeleként nagyot füttyent.

– Na, elég volt széltolók, nem vesztek le a lábamról! – nevet az énekesnő, és becsüccsen a helyére. – Nincs is rajtam semmi smink, úgyhogy ne szédítsetek!

– Lehet, hogy éppen azért! – válaszolja Alex, amint beül a díva mellé.

– Unom már ezt a szereposztást! – zúgolódik Trevor. – Én itt gályázok, te meg csak virítasz a Hercegnő mellett!

– Hát tehetek róla, hogy te vezetsz jobban!

– Duma, üres duma, amit te találtál, ki, hogy mindig Lilly mellett lehess!

– Hoppá, a jegyek! – kap a fejéhez Alex Jordan.

– A táskámban! – feleli Miss Marsh.

– De jó, látom nem bíztad a véletlenre! – könnyebbül meg az óriás.

– Pontosabban rád nem bíztam!

– Csak ökörködtem... el akartam kérni Jane-től, ő mondta, hogy nálad van...

– De nagy poén volt! – feleli Lilly, és belebokszol Alex vállába. – Az újságok, édeseim?

– Nem szoktál mostanában...

– Mostanában nem is volt koncertem a Madisonban, meg nem is vágtam el a kezem mostanában...

– Meg nem is adtál pikniket mostanában! – szólal meg Trevor is.

– Mi a fenének? Csak felhúzod magad a sok hülyeségen, amit összeirkáltak! – böki ki Alex Jordan.

– Aha, szóval te már megnézted őket! Fogadjunk, hogy Jane-nel már kis is tárgyaltátok!

– Oké, Lilly! Elismerem, átfutottuk őket a „Kapitánnyal”. Bejött a papírforma!

– Micsoda?

– Hát, amit vártunk... mondtunk tegnap. Kiteheted te ezeknek a szíved, lelked!

– Akkor pláne látni akarom őket! Vedd meg a sarkon a lapokat, légy szíves! – fordul Alexhez.

– Én ugyan nem! Jane megígértette velem, én meg nem szegem meg a katonai eskümet... hogy aztán a statáriális bíróság... szóval a „Kapitány” szétrúgná a tökeimet!

– Trevor, légy szíves! Ott a sarkon! – szól a sofőrnek az énekesnő. – Oké! Így ni! – mondja és kiszáll a limuzinból, majd a sarki árushoz lép. Egy pillanat alatt felkap mindegyik napilapból egyet. – Ezeket kérem, uram!

– Lilly Marsh... ezt senki nem fogja nekem elhinni! – motyogja az árus, miközben hol a lapok címoldalán nézi a sztárt, hol maga előtt, teljes életnagyságban. – Ezt senki nem fogja nekem elhinni! Az asszony se... „Már megint több van benned a kelleténél!” A gyerekek meg még úgyse! Lilly Marsh!

– Mennyi ez uram?

– Hagyja csak!… Lilly Marsh! Megtisztel… kérem, fogadja el, az én ajándékom! – mondja az ötvenkörülinek látszó férfi, közben beletúr ritkás hajába. – Ezt senki nem fogja nekem elhinni! – kezd rá megint.

– Alex! – kiált oda a sztár a kocsiból kiszálló testőrének. – Hozd légy szíves a Polaroidot!

Az óriás egy pillanat alatt a Hercegnője mellett terem, és kérdőn néz rá.

– Csinálj rólunk egy pár fotót, kérlek! – és már öleli is balról a meglepetéstől szólni sem tudó újságárust. Aztán a másik oldalról bújik hozzá és egy puszit nyom az arcára, majd megismétli a túloldalról is. A negyedik alkalommal már az árus is felszabadultan nevet. Majd érdeklődéssel figyeli, ahogy Alex Jordan legyezi a fotókat.

– Egész jók! – nyugtázza a testőr. – Kéred a tollat?

– Persze, köszönöm! – feleli a díva. – Hogy hívják, kedves? – kérdi az újságostól.

– Jim... Jim Watts.

– Oké! Akkor, sok szeretettel az én Jim barátomnak! Lilly Marsh. Jó lesz így? – nyújtja a dedikált fotót.

– Óóó...

– És az asszony?

– Martha.

– Oké. Sok szeretettel Marthának, az én Jim barátom asszonyának. Lilly Marsh. Ez is megvan. Hát a gyerkőcök?

– Tim, Barry és Linda.

– Nagyszerű! Timnek, Barrynek és Lindának sok-sok szeretettel! Lilly Marsh. Erre meg – nyúl az utolsó fotóért –, hogy: Találkozásunk emlékére! Lilly Marsh.

– Ezt senki nem fogja nekem elhinni!

– Ezt a refrént már ismerem! – nevet egy jót a sztár. – Hát, ha a szemüknek sem hisznek... akkor nincs mit tenni. Köszönöm az újságokat Jim! – mondja Lilly, és még egy puszit ad a zavartan vigyorgó férfinak, aztán már ugrik is be a limuzinba, mert látja, hogy az eddig távolból csodálkozó emberek megindulnak feléjük.

– Hercegnőm, ha még egy másodpercet vártál volna, oda lett volna a randevúd... Nézd meg ezt a rohamot! – mutat Alex Jordan az újságárust körülvevő tömegre. – Ha ezek bekerítettek volna...

– Ki volt az? Csak nem Lilly Marsh? – kérdi közben egy molett teremtés az újságárustól.

– Biztos nem, csak hasonlított! – hitetlenkedik egy hórihorgas, szeplős fiú, mintegy megerősítést várva az árustól.

– Nem láttad a limót, vaksi? – tromfolja le egy idősebb nő. – Különben egy mérföldről is megismerem!

– Le is fényképezték, ahogy... – szól egy másik. – Mutassa, az mindent eldönt! – hallatszik a tömegből.

– Lilly Marsh, tényleg! – mondják kórusban, amikor meglátják a fényképeket. Többen a dedikációkat bogarásszák.

– Honnan ismeri Lillyt? – kérdi egy szemüveges, joviális öregúr.

– Csak vett néhány lapot... illetve ajándékba adtam...

– Ajándékba?! Ne röhögtessen... láttam, amikor idetette a lóvét, mielőtt beugrott azzal a melákkal a limóba! – hadarja rekedtes hangon egy testes néger asszonyság. – Itt van, ni! – mutat a bankjegyekre. – Ötszáz dollár!

– Ötszáz?! – motyogja az újságárus. – De én ajándékba...

Nem tudja befejezni, mert vaku villan, a következő pillanatban pedig egy fiatal nő szegezi neki a kérdést:

– Uram, nyilatkozna a délutáni kiadásnak? … Megenged még egy fotót? Ugye, Lilly Marsh volt itt az előbb? – záporoznak a kérdései. – Kérem, tartsa maga elé a fényképeket… picit magasabbra, hogy lássa a kollégám! Így ni! – teszi még hozzá, miután beállította a férfit a fotóriporter számára. – Jól láttam, még puszit is kapott a világsztártól?

– Jól kibabráltál szegény párával! – nevet Alex. Nézd meg, már ki sem látszik a tömegből!

Lilly Marsh hátrafordul, és valóban, ember ember hátán tolong a sarkon.

– Na, nyakunkon a sajtó! – mondja, amit meglátja a vakuvillanásokat.

– Egyelőre nem a miénken... még csak Jimet ostromolják!

– Nyugodj meg, mindjárt a nyomunkban lesznek!

– Hát ettől egy csöppet sem leszek nyugodt! Trevor, nem tudsz egy kicsit odalépni neki?

– Nem is tudom... Lilly, hol akarsz koncertezni este, a Madisonban vagy a kerületi őrsön?

– Maradjunk az előbbinél! – mormogja a díva, majd sziszegősre vált. – A szemetek, nézd, mit írnak, Alex!

– Megmondtuk a kapitánnyal! Egy piknik nem csinál nyarat!

– Az a fecske!

– Akkor pláne ne csodálkozz!

– Már megint azzal jönnek, hogy dührohamot kaptam... Biztosan törtem-zúztam…

– Megmondtuk előre!

– De miért jó ez nekik? Olyan aranyosak voltak a parkban! Nem értem – morfondírozik a sztár.

– A szenzáció, édes Hercegnőm! Igazából te is tudod.

– De hát nem törtem, nem zúztam! Most persze tudnék! ... Ott sem voltak! Az miért nem elég, hogy visszatérek... új lemez... hogy leültünk dumcsizni a parkban?

– Te se szednéd szét az újságost, ha ilyenek olvasnál a címlapokon, hogy: Piknik a parkban... meg hogy Lilly Marsh jól van... A véred kell, ahogy itt látod... az arcodon szétkenve!

– Nekem nem, én irtózom a vértől, az erőszaktól...! Tessék, ez is, hogy biztos megint a pia! – horkan fel az énekesnő. – Honnan veszik a bátorságot? ... Ezt nézd! – nyomja a lapot a testőr orra alá. – Nem lehet véletlen, hogy hallgat a kórház személyzete! Meg hogy biztosan lefizettük őket! Az eszem megáll!

– Szerintem rajtunk vannak! – szól hátra Trevor Raney. – Már egy ideje követnek.

– Állj meg itt, fordulj egy kicsit keresztbe, hogy ne tudjanak utánunk jönni! – mondja Alex. – Kipattanunk a Hercegnővel... elhúzunk azzal a taxival. Tartsd fel őket ameddig csak tudod, aztán gyere értünk a kórházhoz.

Trevor Raney már fordul is keresztbe az úton, Lilly Marsh és Alex Jordan pedig kiugrik és irány a taxi. A sofőr döbbenten nézi a történteket.

* * *

– Tudtam... hogy nem jön! – mondja dr. Carson az ablak mellett állva. Már fél kilenc körül elhelyezkedett, hogy lássa majd Lilly limuzinját begördülni… hogy semmit se veszítsen. Szerette volna látni, ahogy kiszáll... – Talán megint felnéz... idenevet – gondolta. – Mindjárt negyed tíz!

Leül az asztalához, előveszi a fiókból a reggeli lapokat, amelyeket gondosan át akart olvasni... De nem volt rá képes, mert egyszerűen felfordult a gyomra.

– Hogy lehet erről a tündérről ilyeneket írni?! – kérdezi felháborodva ismét, ahogy belelapoz abba, amelyikre már nem futotta erejéből az előbb. – De hát megjósolta! Megmondta, hogy nézzem majd meg, miket írnak róla! S tessék, igaza volt! Lehet, hogy ezek miatt nem jön?! Elege lett az egészből! – magyarázza magának a dívát mentegetve. – Tessék! – feleli automatikusan, amikor meghallja a kopogást és Mary hangját. Aztán úgy pattan fel, mintha rugók röpítenék a magasba... Maryre számított, helyette Lilly Marsh mosolyog az ajtóban. Mary Harris tessékeli befelé.

– Szép jó napot kívánok, doktor! – köszön a sztár, és kezét nyújtja a meglepett orvosnak, aki az újságokat szeretné észrevétlenül a fiók mélyére rejteni. Kisfiús zavarában a már ismert pír lepi el az arcát. – Elnézést kérek a késésért... tényleg időben indultam, csak le kellett rázni a sajtót, otthagytam a limót... taxiban csempészett ide Alex. Nem akartam megismételni a tegnapi felhajtást, bár azt sem én szerveztem!

Szóval taxival... akkor azért nem láttalak! – gondolja az orvos.

– Nagyon örülök, üdvözlöm, Lilly! – mondja dr. Carson. – Foglaljon helyet, kérem! Egy teát... vagy valamit... mivel kínálhatom meg?

– Köszönöm, nem kérek semmit. Reggeliztem, meg torkig is vagyok... ezekkel! – mutat az orvos íróasztalán heverő újságokra, amelyeket végül is nem sikerült elrejtenie a sebésznek. – Most már még többet tud rólam!

– Jaj, nem! … Csak nem akartam hinni a szememnek, amikor a standon megláttam... Ilyen nincs, mondtam magamnak! Szóval nem bírtam megállni, hogy... Talán abban reménykedtem, hogy nem mindegyik, hogy legalább egy... Aztán meg képtelen voltam elolvasni, el is tettem őket. Az imént vettem elő... amikor már biztos voltam benne, hogy nem jön!

Olyan fájdalom csendült ki szavaiból, amikor az utolsó mondatot mondta, hogy mindhárman meglepődtek. Az asszisztensnő kifejezetten zavarban volt.

– Doktor úr, nem zavarnék... Kellek a kötözéshez?

– Köszönöm nem, Mary. Elboldogulunk kettesben is – feleli az orvos, hogy aztán ismét megjelenjen arcán az a bizonyos kisfiús pír, ami Lilly szívének annyira kedves.

– Művésznő, egy teát... ja, már a doktor úr is az imént...

– Művésznő... – kezdi dr. Carson, de a sztár közbevág: – Lilly, ha szabad kérnem, mint az előbb... Olyan jólesett.

– Köszönöm. Lilly, ha nem haragszik... – kicsit megáll, olyan édes kimondani, hogy Lilly. – Szóval, Lilly, ha megengedi Mary Harris az asszisztensnőm, a jobb kezem...

– Igazán örülök, Mary!

– Ó, művésznő!

– Lilly, ha szabad kérnem!

– Lilly! – mondja áhítattal Mrs. Harris.

– Lilly, Mary szintén a rajongója... annyit mesélt magáról tegnap, amikor elment...

– Jaj nekem!

– Nem, nem… csak a legjobbakat! – mentegetőzik az asszisztensnő.

– Tanúsíthatom! – erősíti meg a sebész.

– Köszönöm szépen, Mary! – mondja, és egy puszit nyom a meglepett nő arcára. – Köszönöm! Doktor úr...

– James, ha nekem is szabad kérnem!

– Örömmel! Íme, a két jegy, ahogy ígértem! De valamit akart...ál az előbb…

– Igen! Köszönöm a jegyeket, Tüsi teljesen meg van bolondulva tegnap este óta!

– Tüsi? – csodálkozik a sztár.

– A lányom!

– Nem mondanám, hogy túlságosan lányos ez a Tüsi!

– Nem is tűri el mástól, csak tőlem! Mindig rövid haja volt, olyan tüskés... De csak én hívhatom így! Szóval ott tartottam, hogy nem lehet bírni vele tegnap este óta. Vagy tízszer el kellett mesélnem, hogy itt volt...ál. Aztán töviről hegyire, hogy miről beszéltünk. A nyakamba ugrott, amikor elmondtam neki, hogy meséltem neked róla, hogy mekkora rajongód. Azt nem részletezném, hogy hány puszit kaptam tőle, amikor megtudta, hogy ott lehet a Madisonban... a tőled kapott jeggyel! Köszöni szépen! … Olyan örömtáncot lejtett... már azt hittem, megbolondult!

– Jaj de aranyos! – érzékenyül el a díva.

– Tényleg az, imádnivaló! – lelkendezik Mrs. Harris.

– Hozok majd egy dedikált lemezt neki, ha megkapom a példányaimat... Ma estére van időzítve a megjelenés. Korábban még nekem se... Ismered a „Kapitányt” már te is.

– Lilly! – veszi át a szót dr. Carson. – Említettem az előbb, hogy mekkora rajongód Mary is. Nagyon szemtelen vagyok, ha kérek neki is két jegyet?

– Ó, dehogy, igazán boldogan! … Mary, elég lesz kettő? – fordul az olvadozó asszisztensnőhöz a díva.

– Persze... ketten a férjemmel... köszönöm művé...

– Lilly! Megegyeztünk édesem, nem?

– Igen, Lilly!

– Egy pillanat! – mondja Lilly Marsh, az ajtóhoz megy, és kiszól. – Alex, légy szíves!

A testőr mosolyogva lép be.

– Helló, doki… hölgyem! – biccent. – Hercegnőm?

– Hadd mutassam be a barátnőmet: Mary Harris. Ígértem neki két jegyet ma estére. Hívd fel légy szíves Jane-t, hogy küldje át őket egy futárral... A recepcióba, Marynek... Igen, Mrs. Harris. Köszönöm Alex.

– Meglesz, Hercegnőm! … Viszlát, doki… Mary! – köszön el, és távozik.

– Olyanok vagyunk, mint egy nagy család... – mosolyog az énekesnő. – Azok is vagyunk... ők az én családom, ők nem hagynak cserben, nem csalnak meg!

– Hát nem mindennapi dolog... – feleli az orvos. – Megnézhetem a kezed, Lilly?

– Akkor én nem is zavarok! – búcsúzik a nővér. – Köszönöm szépen a jegyeket... Lilly! – mondja, közben kissé zavartan téblábol.

– Mary, édesem, én köszönöm a segítőkészségedet. Holnap hozok egy CD-t neked is.

– Ó, igazán köszönöm! Szervusz! – búcsúzik, és sarkon fordul.

– Mary! – pattan fel az énekesnő. – Szervusz! – mondja, és megpuszilja.

– Szabad a kezed?! – kérdi dr. Carson, ahogy kettesben maradnak. Olyan finoman fogja meg, hogy Lillynek mindene bizseregni kezd.

– Nem fáj? – érdeklődik aggódva a sebész, ahogy a kötést kezdi levenni.

– Mi? – lepődik meg a sztár.

– Hát, ahogy veszem le.

– Olyan finom a kezed, hogy az már-már zavarba ejtő! – feleli hirtelen őszinteséggel a díva. Az orvosra tekint, akinek mély barna szemei viszont az ő tekintetében gyönyörködnek. Nehéz lenne kitalálni, ki van nagyobb zavarban.

– Nagyon szép...en gyógyul! – mondja a sebész, és tudja, hogy Lilly is tisztában van vele, mit akart mondani: Nagyon szép vagy!

– Úgy látszik, jó kezekbe kerültem! – nevet rá Miss Marsh, miközben forróság járja át testét, ahogy az orvos a kezét simogatja. Mert simogatja, semmi kétség!

– Minden rendben! Ezzel egy picit még azért... – mondja, és valami folyadékkal ecsetelni kezdi a sebet és környékét. – Így, ni! … Nem is kell kötés, elég ez a tapasz! Ráadásul ennek olyan a színe, mint a bőrödnek! Már a koncert miatt is! – Szemmel láthatóan igyekszik a lehető leglassabban csinálni, hogy minél tovább érezze a nő kezének finomságát. Utána hosszasan fogja a díva kezét. – Eljössz holnap is?

– Hánykor érsz vissza? – kérdi Lilly izgatottan. – Te jó ég! Megőrültem! – gondolja közben.

– Délre itt leszek! Az első géppel indulok... – csak üggyel-bajjal harapja el a végét, hogy: hozzád! – Gondolom, hajnal lesz, mire ágyba kerülsz a koncert után. Sajtótájékoztató, meg parti.

– Nem húzzuk el nagyon a dolgot! De így sem alszom délig! Mondtam: hétkor irány a konditerem!

– Még ilyenkor is?

– Ha csak két órát alszom, akkor is! Igaz, a súlyzók most pihennek, de vannak masináim is! – magyarázza dr. Carsonnak, aki most sem veszi le róla szemét.

– Látszik is rajtad! – feleli az orvos, és kihasználja az alkalmat, hogy végigmérheti Miss Marshot. Azonban hihetetlen eleganciával teszi mindezt, Lilly pedig örömmel fürdik a férfi tekintetében. Szürkészöld szemeit a barna szempárra függeszti, szíve egyre hevesebben ver...

Amikor kopognak.

– Igen! – szólal meg az orvos.

A kinyíló ajtóban Mary feje jelenik meg.

– Doktor úr! Lassan indulni kellene!

– Köszönöm Mary, kérem, hívjon egy taxit!

– Taxit? – lepődik meg a díva.

– Igen, a kocsimat műtik, hogy stílszerű legyek!

– Majd én elviszlek... illetve nem is tudom. Mary, kérdezd meg Alexet, légy szíves, itt van-e már az autóm! Köszönöm, drágám.

– Neeem… köszönöm, de nem fogadhatom el.

– Bocsánat... persze-persze, még félreértik!

– Nem, szó sincs róla! Téged nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni! – magyarázkodik az orvos.

– Engem? Hát nem olvastad a mai lapokat? Hogy lehet még engem... De ha neked... bocsánat...

– Szabad! – mondja az orvos a kopogás után.

– Lilly, a limó előállt, hogy Alexet idézzem – hadarja Mary, és már húzza is vissza fejét. – Bocsánat! – bukkan elő újra. – Doktor, akkor mi legyen a taxival?

– Köszönöm, nem kell... Lilly kivisz a reptérre. Mary, küldje el ezeket a jegyeket a lakásomra, legyen szíves! Köszönöm szépen.

– Biztos, hogy nem kellemetlen? Tényleg nem akarok tolakodó lenni... – mentegetőzik az énekesnő, amikor magukra maradnak.

– Ugyan, köszönöm szépen!

– Tényleg nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni... lehet, hogy a sajtó... mondtam, hogy nyomomban voltak, amikor idejöttem! – Őszinte aggodalom cseng ki Lilly Marsh hangjából.

– Na, bumm, ha lekapnak a paparazzók! Csak nem rúgnak ki a kórházból! Talán még jót is tesz nekem a reklám!

– De otthon... – szalad ki a nő száján. – Bocsánat!

– Ilyen alapon a jegyeket se lett volna szabad elfogadnom. Nem titkoltam, hogy tőled kaptam!

– Te tudod. Akkor mehetünk!

– Egy perc türelmedet kérem, hozom a táskámat meg az egyebeket!

Dr. Carson néhány perc múlva egy kisebb kofferrel és egy ruhatáskával jelenik meg. Könnyű, egészen világos nyári öltöny van rajta. Lilly Marshnak így sokkal jobban tetszik, mint a fehér köpenyben.

Kifelé menet még odaköszönnek a recepcióban a nővéreknek.

– Már elvitték a jegyeket az előbb… – mosolyog Mary Harris.

– Köszönöm Mary, viszontlátásra holnap!

– Holnapután! Holnap szabad vagyok!

– Szia, drágám! – mondja Lilly, és odalibben Mrs. Harrishoz egy puszi erejéig. – Este várlak a koncerten!

– Ott leszek, Lilly! Szia! – köszön az énekesnőnek nagy büszkén a csodálkozó kolléganők pillantásainak kereszttűzében. Mary mint drágám... egy világsztárnak? – árulja el arckifejezésük.

Lilly Marsh sejtése beigazolódott, ahogy kiléptek a kórház kapuján. Vagy húsz riporter vette körbe őket azonnal.

– Csalódtam magukban, barátaim! Ezek a mai cikkek... – kezdi az énekesnő. – Hadd mutassam be James Carson doktor urat! Ő műtötte tegnap a kezem, ma pedig ellenőrizte az állapotomat, mielőtt a clevelandi sebészkongresszusra utazik. Mivel szorít bennünket az idő, megyünk is! Én viszem ki a reptérre, mivel, ahogy a doktor mondta az imént, műtik a kocsiját. Minden jót hölgyeim, uraim! Szeretettel várok mindenkit este a Madisonba!

Azzal beülnek a limuzinba, és elviharzanak a reptér irányába. A siserehad pedig, mint a villám, utánuk.

– Hogy lehet ezt bírni? Nap mint nap... Hogy minden lépésedet... – kérdi elismeréssel a hangjában a sebész.

– Azért nem minden nap... hála Istennek! – feleli Lilly a megszokott „kuckójából”. – Az elmúlt hónapokban... jó sokáig el tudtam bújni a média elől. De most jön az új album... az eddigi legfontosabb! – mondja olyan nyomatékkal, hogy dr. Carson nem állhatja meg kérdés nélkül:

– Valami különös hangsúllyal... mintha megnyomtad volna… vagy hogy is fejezzem ki magam... azt, hogy az eddigi legfontosabb – akadozik a szavakkal az orvos. – Mintha nem azért lenne a legfontosabb, merthogy a legújabb, ami egyébként természetes lenne... Vagy rosszul éreztem?

– Nem, sőt... meglepően pontosan – bólogat a sztár. – Valóban ez a legfontosabb!

– És miért? Gondolom mindegyik albumoddal így voltál a születésük pillanatában! – érdeklődik a sebész egészen előrehajolva, hogy minél közelebb legyen a lányhoz.

– Nem! – feleli az énekesnő olyan vehemenciával, hogy mindketten meglepődnek. Aztán Lilly elneveti magát. – Na, látod, ez a különbség! Meg az, hogy ez igazán én vagyok! Végre!

– De hát az eddigiek is! – vágja rá dr. Carson. – Este előkerültek a lemezeid is, végig is hallgattuk... Sőt! Nem egy dalt többször is! Most már tényleg úgy érzem, hogy a valódi éned is kezdem megismerni... Igaz, biztosan van beleérzés is… még így is… És nyilván nem tudtam magam függetleníteni a Tüsitől és Marytől hallottaktól, meg a személyes benyomások...

– Nehogy azt mondd, hogy már az első pillanatban meghódítottalak!

– Magam is tudom, hogy hülyén hangozna... pedig nem szoktam így kijönni a sodromból... Mary a megmondhatója!

– Hát Maryt hagyjuk ki ebből a szempontból, talán nem igazán objektív a véleménye! – nevet a doktor szemébe a díva.

– Beismerem, nagyon csípjük egymást, heccelődünk meg ilyenek! Meg szeret is... na nem úgy! – teszi hozzá, miközben megjelenik arcán a kisfiús pír.

– Jaaaj, nem kell mentegetőznöd… legalábbis nálam nem! – feleli mosolyogva Lilly. – Én sem fogok igazoló jelentést írni, azokról a pasikról, akik szeretnek engem, hogy nem úgy... hanem csak... Például Alex, Trevor, akiket te is ismersz.

– Persze, értem... én is erről beszélek! – mondja meggyőződéssel dr. Carson, és mélyen az énekesnő szemébe néz. – Ezért ültem szembe veled...

– Tessék? – hökken meg Miss Marsh.

– Amikor beszálltunk... igazából melléd akartam ülni, aztán eszembe jutott, hogy akkor nem látom a szemed...

– Légy szíves, ne hozz zavarba! – suttogja Lilly. Ebben a pillanatban a vezetőülés felől halk zeneszó szűrődik be. Alexék tapintatosan benyomtak egy CD-t.

– Én... téged? Hiszen olyan zavarban vagyok, mint egy kis taknyos! – vallja be a sebész, miközben finoman megfogja a lány kezét. – Te is látod, amikor elpirulok... Nevetséges...

– Nem! – tiltakozik a nő. – Olyan aranyos, olyan kisfiús... Talán az első randevún ilyen az ember! Mármint a legeslegelsőn vagyunk ilyenek életünkben. Szerintem ez olyan szép!

– Én meg attól féltem, hogy kinevetsz...

– Szégyelld magad! – adja a sértődöttet a lány. Egy pillanatra el is húzza a kezét, hogy aztán gyorsan visszacsúsztassa a férfi tenyerébe. – Hát akkor tényleg csak kezdesz megismerni!

– Olyan értelemben mondtam... szóval, amit eddig tudtam rólad...

– Jó-jó, értem, csak gonoszkodtam egy kicsit... csak cukkolni akartalak egy csöppet... de látom, hogy csak Marynek szabad!

– Nahát, mindennek van határa! – csattan fel a férfi tettetett indulattal.

– Mondtam, hogy gonoszkodtam... olyan jólesett! – néz bocsánatkérőn a férfira. – Meg tudsz nekem bocsátani?

– Előre is! – szalad ki az orvos száján. – Mármint azokat a bűnöket is, amelyeket csak ezután követsz majd el ellenem! – fűzi hozzá a nő csodálkozását látva.

– Miket fogok én elkövetni ellened? És mikor? Gondolom, néhány nap múlva leveszed a kötést, illetve ezt a tapaszt... és... – Elhallgat a díva. Az orvos pillantását keresi, aki közben lehajtotta a fejét. – Vagy vágjam el ismét a kezem? – kacag fel Lilly Marsh, de hirtelen el is szégyelli magát, amint meglátja a férfi szomorú szemét, ahogy ráemeli tekintetét. – Bocsánat, James! ... Te jó ég! Nem győzök bocsánatot kérni!

– De nem kell! Miért is... – szinte dadog a sebész. – De miért kellene véget érnie? Vagy van valakid? – kérdi döbbenten dr. Carson. – Hát persze! Ó, James, de hülye vagy! Egy ilyen szupernő, egy világsztár... majd pont rád vár! Kinek van, ha neki nincs?! – fejezi be magában, szinte letaglózva.

– Nincs partnerem, ha erre gondolsz – igyekszik vigasztalni Miss Marsh, ami talán sikerülhetne is, ha nem tenné még hozzá, amúgy az előbbieket megerősítendő, hogy: – Nem vagyok szerelmes senkibe...

– Ó...

Na puff neki, ezt jól megcsináltam! – gondolja a nő. – Bár talán tényleg nem vagyok szerelmes – monologizál tovább magában. – De akkor mi ez az egész? … Ugyan, ne áltasd magad, Lilly! Benne vagy nyakig! Nem mered bevallani, amit mindenki tud! ... Jó, nem mindenki, csak Debra és Jane... meg még Sue és Cliff, ... talán Alex és Trevor is… Talán? Biztosan! És Mary... Na hagyd abba! – Hirtelen dr. Carsonra pillant, aki majdnem eltűnt a kényelmes bőrülésben. Mintha összement volna.

– Hm... – morogja alig hallhatóan a férfi.

– Nem úgy gondoltam! – szólal meg Lilly is halkan. – Csak azt akartam...

– Jó... értem én… nem kell magyarázkodnod.

– Nem akarok én magyarázkodni... csak látom, hogy félreértettél.

– Nem-nem, hagyd csak! Én mindig örülni fogok neked. Bármikor jöhetsz... de ha lehet, ne vágd össze magad! – A végén már egy halvány mosoly is megjelenik a doktor szája szegletében. – Hol is tartottunk? Ja, igen! Még mindig nem tudom, hogy miért ez a legfontosabb lemezed.

– James! Én tényleg nem úgy gondoltam, nem rád vonatkozott... – mondja a lány, és közben mélyen a férfi szemébe néz. Dr. Carson azonban finoman elfordítja tekintetét.

– Ne haragudj, de megbolondít a szemed! Ne élj vissza az erejével... hogy megbabonázol a tekinteteddel! Kérlek, Lilly!

A díva úgy érzi, megszakad a szíve. – Szakadjon csak! Itt és most! Legalább mellette... Akkor legalább meglátja ez a hülye! ... Nem igaz! Én vagyok a hülye! – cikáznak tovább az énekesnő vadabbnál vadabb gondolatai.

– Oké, akkor a lemez! – mondja a férfinak, és maga elé nézve folytatja: – Több oka is van, hogy ez a legfontosabb. Az első, hogy olyan tragédián vagyok túl, amilyen még soha... De nem csak ez, a korábbi dolgaimat is újragondoltam... átgondoltam az egészet! Igen, már sok mindent másképp látok... És megváltoztam... érettebb lettem! Hűűű, de hülyén hangzik a számból! Talán... remélem... majd a kritikusok leírják helyettem! Most úgy érzem, hogy az előző albumokon talán nem is én... Hogy az a Lilly nem is én vagyok.

– Pedig csodálatosak!

– Az lehet, de attól még nem biztos, hogy én vagyok! – töpreng hangosan a sztár.

– De tegnap hallgattuk a lemezeidet, ahogy az előbb mondtam! Igenis te vagy! – magyarázza igen meggyőzően az orvos.

De hiába!

– Honnan tudhatnád? Mi alapján mondod? – szigorodik meg a lány hangja. Még mindig kerüli a sebész tekintetét. – A hazugságok alapján, amiket olvastál, hallottál rólam? Azt se tudod, ki vagyok!

– Az érzések, amiket kiváltasz...

– Én meg azt mondom, hogy te érzed bele... a dalaimba! Talán, ha színpadon is láttál volna!

– Te mondtad, hogy azok a dalok rólad szólnak, a te életed!

– Persze, kis túlzással, vagy nem is olyan kicsivel! … De akkor is… azokat nem én írtam, azokat nekem írták... rólam, amilyennek képzeltek... láttak...

– De vállaltad őket! Miért nem szóltál, hogy ezek nem is...

– Akkor úgy hittem... meg azért kértem változtatásokat! – Lilly Marsh még mindig maga elé bámulva beszél.

– És a mostani? Mit jelent, hogy a régieket mások? Az új dalok... a te számaid?

– Igen! – feleli a nő halkan. – Igen, valamennyi saját szerzemény, hogy teljesen én legyek! Még a zenei alapok feljátszásába is belekotnyeleskedtem.

– Komoly? – csodálkozik a férfi. – És a zeneszerző?

– Mondtam, hogy saját szerzemények!

– Zene, szöveg... minden? – hüledezik a sebész.

– Igen! Mondtam, hogy magam akarok lenni… most mondtam az előbb... Figyelsz te egyáltalán?

– Én figyelek! Te nem nézel rám! – feleli a férfi.

Lilly Marsh felemeli fejét, szeme hidegen csillog. Pontosabban hűvös tekintetét egy könnycsepp csillogása teszi megfoghatatlanul különössé.

– Te mondtad, hogy ne babonázzalak meg… vagy valami hasonlót!

– Lilly, te is tudod, hogy nem úgy értettem, nem azt akartam... Már én is csak magyarázkodom! Miért nem értjük meg egymást, amikor pedig úgy tűnt, hogy mi...

– Érdekes kérdés! De hagyjuk! Ott tartottam, hogy saját szerz... Érdekel téged egyáltalán?

– Lilly! Persze, hogy... – válaszolja a férfi, közben a díva keze után nyúl, aki frizuraigazításba menekül a mozdulat elől. – Nem is tudtam, hogy zenét is szerzel, meg...

– Mások sem... Még Jane is csak úgy jó fél éve tudta meg, amikor már nekiindultunk és azt mondtam, hogy nem kellenek a kiválasztott dalok. Alex... ő volt beavatva egyedül... Szinte valamennyi dal a konditermemben született. Alex találta ki, hogy legyen ott egy kis magnó... és ami eszembe jut... szóval mindjárt rá is dúdoltam.

– Edzés közben? Ilyet még nem is hallottam! Úgy gondoltam, hogy zongora vagy gitár... Van, aki már komputerrel...! De hogy tréning közben! – ad hangot meglepetésének dr. Carson.

– Én is meglepődtem! Mindig is dudorásztam, például futás közben... Aztán csak úgy jött az egész, sokszor mindjárt a szöveg is... Igaz, jó nagy nyögések is hallatszanak a magnófelvételeken, röhögtem is annyit, miközben leírtam a nótákat... Amikor végső formába öntöttem őket.

– És mit szóltak a többiek... a „Kapitány”?

– Mit? Hát, kiröhögtek! Mármint először... helyesebben akkor, amikor elmondtam, hogy a saját dalaimat akarom lemezre venni. Aztán, amikor meghallották... hát leesett az álluk! … Jóóó, most nagyképű voltam!

– Aligha hiszem, ha azok jelennek meg... Egy világsztártól mégsem adnak ki akármit! Csak vannak visszajelzések? A zenészek, barátok... a főpróba...

– Hát nem kergettek ki a Madisonból! Eddig legalábbis...! És nem menekülés közben vágtam el a kezem – feleli az énekesnő. A végén már nevetni is van ereje.

– Látom, magad csinálod meg a frizurádat estére! – nevet most már a sebész is. – Vagy csak... Szóval, már nem foghatom meg a kezed?

– Miért kéne...? Különben is, az előbb még rád sem nézhettem!

– Nem akartam, hogy...

– Hogy megbabonázzalak!

– Igen, mert a szemed...

– Még jó, hogy te beszélsz!

– Tessék? – csodálkozik a doktor tágra nyílt szemmel.

– Jól hallottad! Tegnap óta mást sem hallgatok, mint hogy: „Mit csinált veled az a sarlatán?” Meg hogy: „Mivel altatott el a műtéthez? Mivel vett le a lábadról, hogy így belezúgtál?”

– Hát belém zúgtál? – mosolyog az orvos.

– Jane meg Debra szerint. És vannak még egy páran, akik szerint szerelmes vagyok... Pedig ők nem is tudtak rólad!

– Nem válaszoltál a kérdésemre.

– Nincs jövője ennek... hadd ne soroljam, az okokat! Egyébként is, a fenének se hiányzik egy újabb botrány!

– Ez nem ezen múlik, te is tudod. Ha egyszer...

– Igen, ha egyszer!

– Akkor nem?

– Te is azt mondtad, ha egyszer... – feleli Lilly.

– De nem válaszoltál a kérdésre!

– De! Ez a válasz! ... Nincs jövője ennek! Te mondtad, egy perce sincs, hogy nem értjük meg egymást!

– Kérdeztem! Csak kérdeztem, hogy miért nem értjük egymást, amikor úgy tűnt, hogy mi... – magyarázza a férfi.

– Azért kérdezted, mert úgy láttad, hogy nem értjük meg egymást! Ez pontosan azt jelenti, hogy nem értjük meg egymást.

– Na, tessék, egy nyelvészbe bol... botlottam! – Mindkettőjük számára nyilvánvaló, hogy valami más kívánkozott volna a botlottam helyére. – Akkor, mi lesz? – sóhajt egyet a férfi.

– Utazás, kongresszus... nekem meg koncert! Mennek a dolgok a maguk útján! – feleli hidegen a nő.

– Cinikus vagy!

– Az, cinikus!

– Most már még inkább! – vágja rá dr. Carson.

– Igen!

– Akkor?

– Akkor megjöttünk! – kegyetlenkedik fájó szívvel a díva. – A reptér, uram! Köszönjük, hogy minket választott!

– Miért vagy ilyen kegyetlen?

– Mert fáj a szívem!

– Bejössz holnap?

– Miért? Nem vagy te szívsebész! Sőt, annak inkább ártasz, mint használsz!

– A kezedhez talán még értek! – mondja erőltetett mosoly kíséretében az orvos, és már készül kiszállni. – Titkon abban bíztam, hogy egy búcsúcsó...