Nők ütik-vágják, rúgják egymást véresre, ájultra… Nem számít, hogy a másik már a földön fekszik tehetetlenül, sőt: gyerünk rá(!), ököllel a fejét(!)… amíg a bíró engedi. A közönség tombol… a hangulat óriási, a bevétel szintén, úgy tűnik, egyenes arányban a vérrel. Nem ajánlom, hogy megnézd a poszt alatti videót, csak azért szúrom be, hogy ha ellenőrizni akarod, amit írok, megtehesd.

„Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon…!” ‒ szól a mondás. A ketrecharcosok világában ez úgy módosul, hogy lehetőleg a fejét, hogy minél hamarabb földre kerüljön, ahol gyorsan megadhatod neki a kegyelemdöfést… Szép új világ ‒ helyesebben az új sem szebb, mint a régi. Sőt, ha belegondolok, hogy ‒ tudomásom szerint legalábbis ‒ gladiátorok csak férfiak lehettek… Az ökölvívás is a férfiak kiváltsága volt, amíg a nők ki nem vívták (ha nem is ököllel) maguknak a jogot, hogy ők is véresre verhessék egymást… Aztán szépen kiemancipálták maguknak a ketrecet, a ketrecharcot is…

Nos, nekem nagyon nem tetszik… Már az sem, ahogy a férfiak… de a nők egymásnak esése végképp kiakaszt. Persze, tudom: ez is „szexizmus”, hogy a nők talán mégse… hogy őrizzék meg a gyengédséget, szépséget, érzékenységet… De ez van, magasról teszek a politikailag korrekt agymosó baromságra. Tartom magam ahhoz, hogy nők ne essenek egymásnak… a brutalitás nem női princípium. Na tessék, igen, női princípiumra hivatkozom, illetve arra, hogy egymás véresre-ájultra verése nem tartozik a női princípiumok közé.

Az emberi test kényes „jószág” ‒ szükség esetén sok mindent kibír, de „precíziós műszerként” óvnám és óvom a sérülésektől, nem esnék neki, mint az állat… Nem esek neki a számítógépemnek se, nem verem kalapáccsal… általában azok sem, akik gond nélkül verik-rúgják véresre-ájultra egymást. „Sportból”. Nekem ez nem sport! (Ez van, ilyen vagyok.) Nem nehéz kitalálni, hogy mi van egy egyszerű pofon okozta orrvérzés mögött… mitől pattan el egy ér… hogy milyen agyi folyamatok, „pillanatnyi” sérülések állnak a magatehetetlen földre zuhanás hátterében… Bizony, nem véletlen az idézőjel a pillanatnyi esetében, mert olykor ‒ és már egy is sok(k)! ‒ egész életre szólhat… Az emberi agy különösen nem arra terveztetett, hogy erőnek erejével… pörölycsapásokkal… Nem ragozom.

Annyira undorodom ettől az egésztől, hogy nem is akartam írni róla…

De annyira undorodom ettől az egésztől, hogy nem tudtam, nem írni róla… akkor is ki kellett írnom magamból, ha soha senki el nem olvassa majd.

Ui. 1.,: Jó érzés tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. Dick Swaab, az Amszterdami Egyetem professzor emeritusa például már a bokszot is neuropornográfiának tekinti… (Dick Swaab: Az agyunk mi vagyunk, 289. old. Neuropornográfia: a boksz)

Ui. 2.,: Íme a bevezetőben ígért – de igazából nem ajánlott – videó. Be kell vallanom, én nem néztem végig – az okait a fentiek alapján, gondolom, nem kell részleteznem. Voltaképpen az első egy-két perc bőven elég volt, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy ki és miként győz. Mivel nem láttam az egészet, ezért nem értem a ronda befejezést (bocs a szójátékért!), amikor is Ronda (Rousey) nem fogadja a legyőzött Miesha Tate feléje nyújtott kezét (gratulációját). Vagyis örökre rejtély marad számomra viselkedése oka, mert nem vagyok hajlandó végignézni a videót. Ha Te igen, akkor hajrá!

Ui. 3.,: Ronda Rousey „mellesleg” iszonyatosan kemény munkát végez azért, hogy győztes legyen, és ne vesztes…