Dr. James Carson Lilly Marsh távozása után visszament a szobájába, hogy folytassa kényszerűen félbehagyott munkáját. Azonban hiába ült le a komputer elé, gondolatai folyton-folyvást elkalandoztak. Hiába kezdett bele egy mondatba, soha nem ért a végére, valahogy mindig az énekesnőhöz lyukadt ki. Hol a zokogó, hol a mosolygó Lillyt látta maga előtt. Amikor érkezése pillanatai jelentek meg a lelki szemei előtt, a nem mindennapi vircsaft és zaj a folyosón, akkor tűnt fel neki, hogy most viszont milyen csend van. Kinézett az ajtón, csak a fordulóban lévő recepciós pultnál állt két férfi, Miss Roberts pedig a számítógép mögül magyarázott nekik valamit.

De hová lettek az újságírók? No és persze Lilly Marsh!

– Már megint Lilly! – ismeri be mosolyogva a sebész. Odasétál az ablakhoz, a szemközti tűzfalról Lilly Marsh nevet rá. – Már megint Lilly! – kuncog az orvos.

Utána – a kórházi bejárat felé pillantva – egy fekete limuzint vesz észre, amint a feljáróhoz kanyarodik. – Biztos Lillyért jött! – véli dr. Carson, s lám már fel is tűnik a művésznő az őt körülvevő újságírók kíséretében. – Már megint Lilly! – szögezi le örömmel, s már valami természetfeletti konspirációt vél felfedezni a jelenség hátterében.

– Mindjárt beszáll a kocsiba! – motyogja szomorúan. Elcsodálkozik az érzésen. – Elmegy, persze... És akkor mi van? – kérdi magától. A választ nem mondja ki hangosan, de tudja: akkor szomorúság van... Már most hiányzik neki! – De miért? Hisz nem is ismerem! Illetve, amit tudok róla... De az nem is ő! Hisz valójában teljesen más! – menti fel a sztárt saját korábbi vádjai alól.

– Mit csinálnak ezek? – lepődik meg, amikor Lilly Marsh és díszkísérete elindul a park felé. – Mi lesz itt? Piknik készül? – nevet a saját hülyeségén.

Lilly Marsh ekkor megtorpan, visszafordul és felnéz... RÁ! Felinteget és egy kedvest mosolyt küld feléje! Aztán sarkon fordul, és kíséretével együtt átvonul a szemközti parkba.

Dr. James Carson arcán még most is ott a mosoly, amelyet viszonzásképpen küldött az énekesnőnek.

– Ez meg hogy lehet? – teszi fel magának a kérdést. – Honnan tudta, hogy itt vagyok? Egyáltalán, hogy melyik az ablakom? És pont a szemembe nézett! Az biztos! ... De nem, ilyen nincs... nem lehet... Csak képzelődöm! ... James, neked elment az eszed!

– Khhmm! Én kopogtam, doktor úr! – mentegetőzik Mary.

– De én nem azt mondtam, hogy szabad! – nevet a sebész.

– Most már én is biztos vagyok benne! – mosolyog vissza a nővér. – Gondoltam, jó utat kívánok holnapra, mielőtt hazamegyek.

– Köszönöm, Mary! Bár szerintem reggel még beugrom...

– De hát arról volt szó, hogy holnap már nem jön be… éppen az utazás miatt!

– Még van egy kis dolgom... meg gondoltam, hogy megnézem még a művésznő kezét! … Orvos vagyok, a kötelességemnek érzem...

– Hát ezt megértem – vágja rá a nővér. – Bocsánat! – teszi hozzá gyorsan.

– Hohóóóó! Álljunk csak meg!

– Csak azt mondtam, hogy megértem! – feleli Mary. – Ha orvos lennék, magam is így tennék! ... Legfeljebb, ha doktornő volnék, bíznám a kollégákra a kedves művésznőt!

– Na, hát ezt kikér... – kezd bele a doktor, de feladja, mert kibukik belőle a nevetés. – Jó, megadom magam… a vesémbe lát!

– Nem is tudtam, hogy a férfiaknál a vesében lokalizálódnak az érzelmek!

– Eddig én sem! Mindenesetre el ne mondja a diagnózist! – kérleli mókázva asszisztensét a sebész. – Akkor még reggel...

– Viszlát, doktor!

– Viszontlátásra, Mary!

A nővér elindul az ajtó felé, amikor dr. Carson utána kiált, amin mindketten meglepődnek, mármint a kiáltáson.

– Mary, hogy volt azzal a... szóval, amit a fülembe súgott.

– Csak azt mondtam, hogy Lilly Marsh egy éve elvetélt... És nyilván, ahogy a lányát említette... Szerintem ezért kezdett el sírni! … Hogy-hogy maga erről nem tud? Hallottam, ahogy mondta, hogy Tüsivel minden Lilly Marsh-dalt ki szokott elemezni, gondoltam, hogy az életéről is beszélgettek néha... Meg azt is mondta, hogy az újságok így, meg az újságok úgy...

– Nem is tudom! – feleli az orvos elgondolkodva. – Ez valahogy kimaradt. Talán nem is olvastam róla? Vagy már én is csak a botrányokra vagyok beprogramozva? – kérdi, közben fél fenékkel az asztal szélére ül.

– Azon se lehetne csodálkozni! – mondja Mary, aki meg a szék karfájára csücsül. – Az újságok egyébként akkor is... mármint, amikor Lilly elvetélt... csak a botrányairól cikkeztek! Hogy persze, most ütött vissza a drog, a pia... Pedig akkor már valóban túl volt életének azon a periódusán. Jóval korábban szakított Eddie Davenporttal... az első baráttal... Sokak szerint ő volt az, aki belevitte...

– Eddie Davenport?

– Az az énekes... vagyis inkább zeneszerző! – magyarázza Mary. – Ő volt, aki felfedezte Lillyt abban a kis bandában... Na, hogy is hívták őket... nem jut az eszembe! Hát, körülbelül ennyire voltak fontosak – nyugtatja meg magát. – Szóval megismerkedtek... és Davenport a csillagos égbe röpítette az énekesnőt. Kétségkívül ő csinált belőle világsztárt. Viszont a pia, a drog... az állítólagos szexpartik... szóval ezt is Davenportnak „köszönhette” Lilly! … Eddie Davenport élete most is erről szól – már ha hinni lehet a lapoknak, természetesen. Abszolút leszálló ágban van… már ha lehet még lejjebb szállni!

– Mi maga, kedves Mary? Rock szakíró? Milyen álnéven dolgozik a Rolling Stone-nak?

– Én is énekesnő akartam lenni… még anno. Mindössze a hang hiányzott hozzá – válaszolja a nővér nevetve. – De az érdeklődésemmel nem volt hiba! Lilly Marsh karrierje pedig... magam is ilyenről álmodoztam!

– Na neee! Pia, drog, pasik? Nem mondja komolyan!

– Nem kifejezettem ezekre gondoltam persze... – kacarássza a nővér. – Bár egy-egy jóképű, barna sebész beleférne…!

– Az apja lehetnék, Mary!

– Ha annyi lennék, mint Tüsi, még annak is örülnék! Most már azonban több kell! ... Csak melyikünk mondja meg a férjemnek? – kérdi nevetve.

– Én nem merem, az biztos, amilyen rabiátus ember John!

– Meg hát majdnem olyan magas, mint amilyen széles én vagyok! És közel hatvanöt kiló! Megértem, hogy fél tőle! – nevet jóízűen Mary. – Szóval ott tartottam, hogy ez a Davenport... Igen! Lillynek akkor jött az elvonó... Ott ismerkedett meg a „Kapitánnyal”.

– Nocsak-nocsak… a jó öreg „Kapitány” is? – érdeklődik kuncogva a sebész.

– Nem, dehogy... valakinél látogatóban volt... talán valami volt katonatársa, vagy ilyesmi... Akkor már volt néhány kisebb dobása a popbizniszben. Állítólag valami lelki rokonság... lényeg, hogy Miss Moore abszolút pozitív hatással volt Lillyre. Ha igaz, naponta bejárt hozzá, segített neki talpra állni, elkezdte újraépíteni... Ő pedig szakított Davenporttal… előbb volt egy kis vita a kiadóval, majd ők is belátták, hogy így a jobb.

– Akkor innen már minden happy?

– A csudákat! Csak majdnem! Miss Marsh összejött egy mérnökkel... igen, az űrhajózásnál... Ez még happy is volt. Jött a baba, pontosabban majdnem... még pontosabban egyáltalán nem, mert Lilly elvetélt, pedig jókora pocija volt már... Összeomlás, válás...

– Mary, maga mindent tud! De hisz akkor maga is „A család árvája” „A semmi szélén” „Idegen ágyakban”, miközben azt dúdolja, hogy „Szeretőm a halál”.

– Igen, abszolút rajongója vagyok. Nem véletlenül olvadoztam mellette – vallja be a nővér. – Szóval a „Kapitány” ismét nekifogott... Aztán holnap a Madisonban! Uramisten, ha ott lehetnék!

– Én kapok két jegyet... hogy Tüsivel! ... Reggel megkérem Miss Marshot... talán még egyet... magának is. Már, ha eljön!

– Eljön! Biztos vagyok benne! Ki tud a maga elbűvölő stílusának ellenállni?!

– Hát ettől tartok én is! Hogy az elbűvölő stílusomnak megvolt a hatása – feleli a sebész az ablak felé sétálva. Ahogy kipillant, meglepve látja, hogy a parkban még mindig tart a piknik. A résztvevők száma lassan kezdi elérni egy Lilly Marsh szabadtéri koncert nézőinek számát. Dr. Carson ismét Lillyt látja, amint megtorpan, visszafordul, feléje integet és egyenesen rámosolyog...

– Khmmm! – köszörüli torkát az asszisztensnő, majd megismétli a köszönést. – Akkor viszlát, reggel!

– Jaj, bocsánat Mary, nem hallottam!

– Ugyan, még csak kétszer mondtam! Viszlát!

– Viszlát, Lilly! – köszön el az orvos.

Mary Harris nevetése azonban már megint nem jut el tudatáig.

* * *

Ha az újságírókon múlott volna, akkor Lilly Marsh valószínűleg a parkból indult volna másnap a Madison Square Gardenbe. A „Kapitány” sokadik biztatására végül is búcsút vettek a riporterektől és a rajongóktól, akik természetesen a limuzinba is követték volna a világsztárt, sőt, ki tudja, még hová. Vagy inkább, hova nem!

Lilly teljesen feldobódva kortyolgatta kedvenc ásványvízét. Kényelmesen befészkelte magát a helyére.

– Na, mit szóltok? – kérdi elégedett mosollyal. Szemében újra az a különös fény lobog, amit barátnői oly jól ismernek.

– Azt, hogy teljesen elment az eszed! – bukik ki a „Kapitányból”. – Olyan vagy, mint egy szófogadatlan gyerek! Csak néztem, ahogy kisétáltál annak a sarlatánnak a rendelőjéből...

– A hiénák közé! – kapcsolódik a diskurzusba Alex, akinek, mit ad Isten, pont az az ásványvíz a kedvence, mint a Hercegnőnek.

– Milyen érdekes, nem faltak fel az állítólagos hiénák – feleli dacosan a művésznő.

– Óóó, majd még megszereted azokat az aranypofákat – méltatlankodik Miss Moore, miközben előbb leveszi hosszú fekete hajáról a gumit, majd miután előrehajtva fejét jól megrázza haját, visszahúzza.

– És te, milyen sarlatánról beszéltél az imént? – érdeklődik ártatlan szemekkel Lilly.

– Na, neee! Hát nekem „udvarolt” olyan kedvesen doktor mit tudom én ki? Vagy csak nem? Tíz percig maradtál vele kettesben és...

– Nem voltam vele kettesben!

– Most látom csak, hogy mekkora szerencse! – tör ki Jane-ből. – Ki tudja, kit kaptam volna vissza, ha kicsit többet kellett volna stoppolni a kezed! ... Mit csinált veled kettesben? ... Mondom, hogy sarlatán!

– Nem kettesben voltunk! – tiltakozik Lilly Marsh újból. – Sajnos! – teszi hozzá csak azért is, hogy a „Kapitányt” bosszantsa.

– És még azt mondod, hogy nem sarlatán!

– „Kapitány”, én visszamegyek, megkérdezem ezt a drága doktort, mit tett Lillyvel! – mondja nevetve Alex.

– Úriember, úgyhogy hallgatni fog! – kacag fel a sztár.

– Úriember? – kérdi a menedzser tágra nyílt szemmel. – Pár órája még olyan orvost követeltél, aki emberekkel szokott foglalkozni! Hogy végezte a műtétet? Altatásban... mivel kábított el?

– A páratlan kedvességével! – hahotázik briliáns bemondásán Alex Jordan. Aztán, hogy senki sem csatlakozik hozzá, előbb fapofát vág, majd szájon csókolja az ásványvizes flakont.

– Oké! Egyáltalán nem volt kedves, ahogy fogadott! – vonul vissza Lilly Marsh. Lekapja a tűsarkúkat a lábáról, aztán folytatja: – Még bent sem! Minden rosszat tud rólam! De csak a rosszat! Csak a botrányaimról szóló cikkek címeiig jutott...

– Így már értem, hogy megkedvelted! – gúnyolódik a hadsereg egykori erőssége.

– A lánya viszont a rajongóm! – vág vissza büszkén Lilly. – Sőt a doki is szereti a számaimat... általában. És meg szokta beszélni a lányával...

– De azért csak a negatívumokat tudja rólad! – indul ellentámadásba a jeles hadvezér. – Hogy fogadott volna, ha nem szeretné a számaidat? Már úgy általában, ahogy mondtad.

– Akkor is azt vettem ki a szavaiból...

– Akkor is, amikor olyan megvetően ejtette ki a neved?

– A végére mégis kellemesen csalódtam benne. Miért fáj ez neked?

– Nem fáj, csak nem értem.

– Édesem, tényleg úgy mentél be hozzá... Helyesebben vittek... – mondja Debra előrehajolva. – És egy teljesen más Lilly jött ki.

– Ne hülyülj már te is! Mitől lettem teljesen más?

– Hát ezt kérdezem én is, Jane is! – felesel Debra.

– Nem lettem teljesen más! Nem! Csupán kiderült, hogy a vadember, mégsem olyan vadember… nem is vadember! – igyekszik meggyőzni udvartartását a sztár.

– Óóó, dehogy! Meg nem is változtál meg! Ó, nem! – gúnyolódik ismét a menedzser. – Így barátaim, meg úgy barátaim, csacsogtad a riportereknek... Akik eddig is összevissza írtak rólad minden hazugságot, mint ahogy ezután is... Majd nézd meg a holnapi lapokat! Aki majd megzabált a parkban, na az írja majd a legszemetebb dolgokat rólad. Hogy ma is miért kellett a kórházba rohannunk veled! – Nagyot fúj a végén. Részben az indulat miatt, részben, mert egy szuszra akart végezni az újságírók elleni vádbeszéddel.

– Mindegy, akkor is jól éreztem magam – feleli Lilly. – Illetve nem mindegy... mármint, hogy milyen hülyeséget írnak majd... Csak lesz egy-kettő, aki elhitt valamit, abból, amit a parkban meséltem...

– Hát ez az, azt mondják majd, hogy mese! Hogy a „Kapitány” megint kitalált valamit... hogy ez már az új image... meg a kampány része – ellenkezik Debra ismét csak előrehajolva, talán ezzel is nyomatékot akar adni szavainak.

– Bízom benne, hogy lesz, aki díjazza az őszinteségem, megírja az igazat, és a többiek...

– És a többiek meg azt mondják majd, hogy azokat sikerült megvennünk! – csap le azonnal Miss Moore.

– Mindenben csak a rosszat látod, Jane! Próbáljunk meg bízni az embe...

– Na, azért látom csak a rosszat, ahogy te mondod, mert korábban bíztam az emberekben. Győzzenek meg, hogy érdemes bíznom bennük! – mondja a „Kapitány” ellentmondást nem tűrően. Fekete szeme szinte villámlik. – A seregben is... mindenki biztosított, hogy mellettem áll, aztán mégis jobbnak láttam leszerelni! Egy görény miatt, akinek egy csillaggal többje volt, és azt hitte, hogy akkor már én is az ellátmánya része vagyok... Szemetek a férfiak!

– Azok – erősíti meg Alex. – Ezért foglalkozom már csak nőkkel! – teszi hozzá komolyan, majd kirobban belőle a nevetés.

– Nem is tudtam, hogy volt pasizós időszakod is… már hogy finom legyek! – incselkedik Debra.

– Ezt csak úgy képletesen...

– És most a nőkkel? … Szintén csak úgy… képletesen? – faggatja Debra. – Lányok, ti voltatok már, csak úgy, képletesen…?

– Szerintem a legtöbb pasi csak úgy, képletesen... – fogalmazza meg lesújtó véleményét Miss Moore.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, hatalmas kacagás a válasz.

– Hát... csak nőkkel ne kezdjen az ember! – sóhajt egyet az óriás.

– Nehéz idők jönnek Alex, úgy látom! – sajnálkozik cinikusan Lilly.

– Mégis szeretlek benneteket! – vallja be a testőr. – Az egész női nemet... Igaz, a női igent meg még jobban! – röhögi el a végét.

Ezen a női nem – vagy igen – képviselői is jót nevetnek.

– Tényleg ellenségesnek éreztem először a dokit... – vált témát a sztár. – Meg másodszor is... sőt még harmadszor is... Na, komolyan! Szóval, amikor a lányáról kezdett el beszélni... hogy még a számaimat is kitárgyalják… akkor kezdett megváltoznia véleményem.… Én nemhogy az apámmal, de még anyámmal sem… Kicsit irigylem azt a csajszit! Apropó: ígértem nekik két jegyet holnapra!

– Yes, jegyezve! – vágja rá a „Kapitány”. – Alex, lesz egy fuvarod holnap!

– Nem kell… majd én elviszem! – feleli Lilly.

– Ó, csak nem! Már holnap randiztok! – gonoszkodik Debra.

– Én meg azt hittem, hogy a barátnőim vagytok! – tiltakozik mosolyogva az énekesnő. – Csak meg akarja nézni...

– Érthető, hogy meg akarja nézni…! – hahotázik Jane.

– És mit szól ehhez a felesége? – érdeklődik „tapintatosan” Debra.

– Semmi köze a betegeihez! – feleli a sztár helyett a készséges menedzser.

– Kit érdekel, hogy mit szól az asszonyka... ő nem is kap jegyet! – folytatja Debra.

– Piszkos boszorkányok vagytok! … Azért adok csak két jegyet, mert a doktor nem tud eljönni! Clevelandbe utazik az éves sebészkongresszusra… csak holnapután jön haza.

– És mi az, amit még nem tudsz róla? – érdeklődik Jane csodálkozva. – Elég rendesen feltérképezted! Engem speciel még egyik orvosom napi programja sem érdekelt.

– Hát ő mesélte!

– Gondolom, minden betegének vázolja, hogy mit csinál másnap!

– Jó, hát gondoljatok azt, amit akartok! ... De az esküvő napja még nincs kitűzve! – tiltakozik Lilly.

– Talán még a válóperéé sem! – vigyorog Debra.

– Igazán aranyos vagy!

– Jaj, nem akartalak megbántani, bocsáss meg! – kérleli barátnőjét, és már bújik is hozzá, majd egy puszi jobbról, egy balról...

– Akkor, ha jól értettem, délelőtt jelenésed van a dokinál? – érdeklődik Miss Moore. – Csak mert fotózásról volt szó, s már az ellen is tiltakoztál, hogy a koncert, meg a felkészülés, és hogy nyugalomra vágysz...

– Odaugrom kilencre... megnézi a kezem...

– Megkéri a kezed? – csodálkozik Debra.

– Megnéziii, te süket! – feleli, de szeretettel megsimogatja a lány szőke, fiúsra vágott haját. – Aztán jöhet a fotózás… ha annyira muszáj!

– Arra az odaugrásra befizetek! – jegyzi meg Jane kételkedve. – Az elmondottak alapján nem szenvedtek témahiányban. Alex, bemész a Hercegnőért, ha a doki belefeledkezne a vizsgálatba!

– Alex? Hogy kerül oda Alex?

– Édes jó Lillym, csak nem akarsz taxival menni? Vagy metróval! Alex szépen megvár a folyosón... Az is lehet, hogy a média a nyakatokon lesz!

– Nem hinném, hogy James leadná a drótot! – tiltakozik a sztár.

– Ki az James? – tudakolja a menedzser.

– Gondolom a doki – válaszol barátnője helyett Debra. De nem éri be ennyivel: – Per James! … Köztudott róla, hogy minden betegével pertuban van!

– Debraaa, a mindenedet, de nem férsz a bőrödben! – szól rá Lilly.

– Könnyen lehet, hogy ránk szállnak – mondja a testőr. – A mai események... szerintem nem szabadulunk tőlük egy darabig. Sikerült felkeltenünk az érdeklődésüket.

Ekkor megcsörren a „Kapitány” mobiltelefonja. Nehézkesen előkotorja.

– Igen, én vagyok. ... Nem, nem tudom adni! ... Talán holnap... bár nem, mert nagyon sűrű a program. Esetleg. ... Nem... Viszonthallásra!

– Ki volt az? – kérdi Debra.

– A doki felesége! Lillyt kereste...

– Elmész a fenébe! – kiáltja az énekesnő. – Én hülye, komolyan hallgatlak...

– Brian volt... meg pipa, hogy nem tud elérni a régi számodon...

– Semmi közünk már egymáshoz, elváltunk, kész! Hagyjon végre a francba!

– Úgy is beszéltem vele, nem? – kérdi Jane.

– Hölgyeim megérkeztünk, kiszállás! – szólal meg nagy-nagy nyújtózkodás közepette Alex Jordan.

* * *

– Egyébként neked hogy tetszik? – kérdi Lilly Marsh a barátnőjétől, aki szorgos kezekkel masszírozza a forró zuhany alól néhány perce kilépett sztárt.

– Kicsoda? – veti oda tettetett közömbösséggel Debra, miközben még keményebben dolgozik a kanapén elterült sztár izmos testén.

– Na, ne csináld… hát James! – méltatlankodik a sztár, miközben kéjesen nyögdécsel.

A szőke lány kezei most is csodát tesznek vele. Bár hirtelen abbahagyja Lilly kényeztetését, aki nem is állja meg szó nélkül: – Naaa, édesem... most miért hagyod abba?

– Hát nem te mondtad, hogy ne csináljam! – gonoszkodik nevetve Miss Curtis.

– Mintha nem tudnád, mire mondtam! Légy szíves! – Amikor újra bőrén érzi barátnője varázslatos érintését, folytatja: – Szóval James! … De őszintén!

– Lilly, az ég szerelmére! Családos, gyereke van!

– Nem ez volt a kérdés!

– Oké! Jó pasi! … Már úgy külsőleg – teszi hozzá, mintegy csökkentve a „jó pasi” súlyát. – Bár a stílusa... ahogy fogadott! … Mondjuk úgy, hogy nem tartozik a rajongóid közé!

– Igenis tetszenek neki a számaim! – feleli öntudatosan a sztár, még fel is könyököl fektéből. – Saját maga mondta.

– Oké, de én nem hallottam, mit udvarolt neked, amikor édeskettesben...

– Semmi édeskettes... már megmondtam!

– Milyen kár, igaz? – nevet Debra, és játékosan megpaskolja a Lilly formás fenekét. – A hangod elárul!

– Debra... hiszen te mondtad, hogy családos ember!

– Nem én mondtam. Te mesélted, hogy mindent megbeszél a lányával.

– Egyébként tetszik...

– Óóó, éreztem az első percben, ahogy kérdezted...

– Ha hagynád, hogy befejezzem! – vág közbe a sztár. – Egyébként tetszik, hogy nem esett hanyatt előttem, nem kezdett el hízelegni, nyájasan udvarolni, hogy így kedves művésznő, meg úgy kedves művésznő!

– Mégis a hatása alá kerültél, rád van írva! – bizonygatja Debra. – Ennyi édesem… kipurcant a kezem! Folyt. köv. holnap! – Feláll, nyújtózkodik egyet, azután előbb a kezeit mozgatja át, majd az ujjait ropogtatja.

– Minden jóra várnom kell egy napot? – szalad ki Miss Marsh száján, miközben felkel a heverőről és csak úgy meztelenül, sétálva folytatja: – Egyébként valóban megfogott benne valami. – Kicsit elmélázik. – Már a korántsem barátságos fogadtatás során észrevettem a különös fényt a szemében.

– Én is! Egészen pontosan fogalmazva: szikrát szórtak a szemei, hogy zavarni merészeltük! – próbálja kijózanítani Lillyt Debra.

– Igen, és mégis... ennek ellenére… már akkor is éreztem valami bizsergést!

– Bizsergést?! Az a szar csípte a tenyered, amivel ecsetelt!

– Nem azt mondtam, hogy a tenyerem bizsergett! Okoska!

– Légy szí… ne részletezd! – adja a prűd vénkisasszonyt Debra. Majd korrigál: – Különben mindjárt én is beindulok!

Egymást átölelve nevetnek, csak úgy reszket a válluk. A telefoncsörgésre Miss Curtis kibontakozik Lilly karjai közül és felkapja a kagylót.

– Szia, Jane! – figyelmesen hallgatja a „Kapitányt”. – Oké, megmondom! Szia. – Leteszi a telefont és Lilly felé fordul. – Még tíz perc, és itt lesz Sue-val. Cliff nem tud jönni.

– Ó, Sue! De jó! Végre... már majdnem egy éve! – lelkendezik Miss Marsh.

– Kíváncsi vagyok, hogy néz ki... tényleg sikerült-e kihevernie...

– Szerintem igen! Mostanában akárhányszor beszéltem vele... szóval, szerintem túl van rajta! Távol-Kelet megtette a magáét. Igaza volt Cliffnek! Lehet, hogy nekem is az kellene? Sue csodákat mesélt Indiáról, Kambodzsáról...

– Te meg majd mesélsz neki Jamesről!

– Ne gonoszkodj!

– Nem gonoszkodom! Jane meg Alex a megmondhatója, hogy mennyit változtál az alatt, amíg édeske...

– Debra!

– Amíg édes ke... zes bárányt nem csinált belőled az a sarlatán!

– Szóval sarlatán? – emeli fel hangját pajkosan a sztár. – Az előbb még jó pasi volt! Már úgy, külsőleg!

– Oké, jó pasi, ha ezt akarod hallani! Tulajdonképpen már gondoltam rá, hogy elvágom a kezem... hogy én rám is felfigyeljen... Oké, csak hülyéskedtem!

– Ajánlom is! – fenyegetőzik Lilly nevetve, hogy a következő pillanatban már ismét átölelje barátnőjét.

– Hopp-hopp! Már itt is vannak! – mutat a kert végében feltűnő fények irányába Debra.

– De jó! – indul a kert felé Miss Marsh.

– Alexnek és Trevornak bearanyozod az estéjét! – mondja Miss Curtis, majd a sztár kérdő tekintetét látva hozzáteszi: – Anyaszült meztelen vagy, édesem!

– Jó fiúk, megérdemelnék, de azért felkapok valamit!

* * *

– Lilly! ... Sue! – kiáltották szinte egyszerre, hogy aztán egymás karjaiban szabad folyást engedjenek a könnyeiknek.

– Sue! Istenien nézel ki! – lelkendezik Lilly Marsh hátralépve, miután kibontakozott az ölelésből. Végigméri a piros bőrnadrágot és indiai blúzt viselő barátnőjét. – Nem is értem, hogy mer Cliff egyedül elengedni egy ilyen bombanőt!

– Sehogy! – feleli nevetve Sue Radford, a talk-show-k egykori koronázatlan királynője. Óvatosan megigazítja a barna hajkoronáját átfogó pántot. – De nem is egyedül jöttem! … Alex – fordul a kék szemű testőrhöz –, az ördögbe... hogy tudsz ellenállni a hollywoodi ajánlatoknak?

– Lilly a válasz! Az én Hercegnőmet a világ minden kincséért el nem hagynám! – feleli őszintén a jóképű óriás.

– Hát ez a szerencséje a Clooneynak, hogy a Banderasról meg a Brad Pittről ne is beszéljek!

– Khmmm! – hallatszik Trevor Raney irányából.

– Trevor édes, nem lehetsz féltékeny! Mindig is tudtad, hogy bolondulok érted – hízeleg az újságírónő a másik behemót testőrnek.

– Beárullak Cliffnek! – mondja tettetett komolysággal a „Kapitány”.

– Tudja, hogy rajta kívül még két pasi van az életemben – feleli Mrs. Radford. Retiküljét az asztalra dobja és lehuppan a hófehér kanapéra.

– Lilly, lemennénk gyúrni, ha nem kellünk. Gondolom, Sue itt marad a villában… – szólal meg Alex.

– Rendben. Illetve... Cliff? – néz kérdőn az újságírónőre.

– Azt ígérte, hogy éjfélig befut... épp csak beugrik a dojoba. Ha egy nap kimarad, már meg van veszve... Ezek a fickók... hogy mit esznek az állandó edzésen?!

– Kérdezd csak meg Lillyt! – biztatja Alex Jordan. – Lassan több időt tölt a konditeremben, mint mi ketten Trevorral.

– De meg is látszik! – büszkélkedik bicepszét megfeszítve a sztár.

– Szerencsére nem annyira, mint Alexnek! – tör ki Sue-ból.

– Már megint Alex! – méltatlankodik Trevor Raney. Ingét földre dobva kezd el pózolni a nőknek. – Hát ez semmi? – kérdi, miközben hatalmas mellizmainak játékával igyekszik fokozni a hatást.

– Kedveseim, ne hergeljetek bennünket tovább! – könyörög Lilly, majd kirobban belőle a nevetés, amihez a többiek is csatlakoznak.

– Gyere, öregfiú! – int Alex a másik testőrnek. – Bele kell húznunk, még mindig nem vagyunk elég ellenállhatatlanok!

* * *

– Lilly, bitang jól nézel ki, drágám! – fordul barátnőjéhez Sue Radford. Mélyen a szemébe néz. – Csak nem? ... De, de igen... egészen biztos!

– Mi de igen, meg mi egészen biztos? – kérdi elkerekedett szemekkel az énekesnő, holott valójában tudja, miről van szó. Sue mindig átlátott rajta, röntgen szemei előtt semmi nem maradhatott rejtve.

– Ne add nekem az ártatlant! Tudod nagyon jól, miről beszélek! Lilly, te szerelmes vagy! – mondja vidáman, közben egészen közel húzódik hozzá a kanapén. – Úgy örülök!

– Ééén… szerelmes? Megbolondultál?! Honnan veszed? – tiltakozik a művésznő.

– Ismerlek, drágám! Látom a szemeden... De jó! Lilly...

– Nem vagyok szerelmes!

– De igen! Látom... lehet, hogy te még nem tudod, de én látom! … Igaz, lányok? Ne mondjátok, hogy nem...! Nem létezik! Naaa, ki az?

– A sebész! – böki ki Debra, és már kapja is szája elé a kezét.

– Debraaa, a kutya mindenedet! – csattan fel Lilly mosolyogva.

– Milyen sebész? – csodálkozik Sue. – Tényleg, már az előbb is kérdezni akartam: mi van a kezeddel?

– Megmentette az életemet! – feleli halálos komolysággal a „Kapitány”.

– Micsodaaa?

– A főpróba után, éppen beszélgettünk... még a színpadon, amikor az egyik fényszóró majdnem rám zuhant, helyesebben rám is zuhant volna, ha Lilly arrébb nem ránt! Szóval… akkor tenyerelt bele az egyik pohárba. Az vágta szét a tenyerét.

– Te jó ég! – szörnyülködik egy picit teátrálisan Mrs. Radford.

– Rohanás a kórházba, hogy összevarrják meg ellássák... – folytatná Jane, de az újságírónő közbevág.

– És ott egy sebész?! Ma találkoztatok... és már...?

– És már?! Mit és már? – csattan fel Lilly. – Mindenki ezzel jön!

– Na, ugye! – vágja rá az újságírónő. – Tudtam, hogy jól látom! Te jó ég! – mondja ismét, igaz, más hangsúllyal, mint az elébb. – Milyen fickó, ha egy találkozás... és...

– Szuper! – szalad ki Debra száján.

– Meg családos! – kotyogja ki Jane.

– Árulók! – méltatlankodik Lilly, kezével combjára csapva.

– Egy túrót… szeretnek... szeretünk! – mondja Mrs. Radford, és magához húzza az énekesnőt, hogy megpuszilhassa.

– Akkor is árulók! – duzzog a díva.

– Szeretnek és féltenek, nehogy egy újabb csalódás...

– Csak egy kellemes férfi...

– Durva volt, mint a pokróc! – igyekszik helyesbíteni a „Kapitány”, aki közben törökülésbe kuporodott.

– Mert rárontottunk az egész siserehaddal! – magyarázza Lilly.

– Miserehaddal? – csodálkozik Mrs. Radford.

– Elvágtam a kezem... ömlött belőle a vér... mindenki becsinált ijedtében... Na jó, én is! Szóval Alex felkapott, és irány a kórház... A Madison előtt meg riporter riporter hátán... nem jöhettek be a főpróbára, mert nem akartuk, hogy mindent kikotyogjanak előre. Szóval azt látták, hogy csupa vér az arcom, meg a kezem is...

– Az arcodat is el... De nem is látszik! – vizslatja az újságírónő.

– Nem... azt csak összekentem. Tehát irány a kórház... ezek meg mind utánunk. És egy rohammal bevettük James műtőjét, aki ettől persze kiakadt...

– James? Hát nem ma ismerted meg? – kérdi Sue.

– Dehogynem... ma! De már James!

– Debra, a mindenedet! Mi történt veled?!

– Szóval James, de egyébként nem komoly! – mondja pajkosan Mrs.Radford.

– Jó, akkor doktor Carson! Így már nem vagyok szerelmes? – gúnyolódik a művésznő. – Nem vagyok szerelmes!

– Csak azt mondtuk, hogy megváltozott, amíg édeskettes... – harapja el a szó végét Jane, és bocsánatkérőn néz Lillyre.

– Édes... kettesben? Már randiztatok is? – hüledezik az újságírónő.

– Hogy randiztunk volna?! Csak bementünk a műtőbe, mert össze kellett varrni a sebet! És nem voltunk kettesben, sem édesben, sem semmilyenben... Ott volt az asszisztensnője is! Csak ezek a boszorkányok összevissza...

– Csak azt mondtuk, hogy megváltozott egy csöppet, mire előkerült – pontosít a „Kapitány”. – Te is látod – néz rá Sue-ra. – Vagy nem?

– De! – feleli. – De nem biztos, hogy szerelem! Higgyük el, hogy szimpátia, barátság!

– Barátság?! – kacag fel Miss Moore. – Férfi és nő között?! Ki van zárva!

– És miért, ha szabad tudnom? – szegezi a kérdést barátnőjének Lilly.

– Mert egyikőtök sem elég ronda hozzá!

– Nem csak szépség van a világon! – vitatkozik az énekesnő komoly vehemenciával.

– Persze hogy nem! Az első pillanatban kiderült, hogy a preklasszikusokért vagytok megveszve mindketten... meg a lelki rokonság!

– Debra!

– Lilly!

– Jó, szerintem erről ennyit! – zárja le hirtelen Sue Radford. – Megismerkedtél egy sebésszel, aki szimpatikus, akinek gondolom te is vonzó...

– Mi az hogy!

– Debra!

– Mit Debra?! Így van! Mindenki látta, hogy milyen szemeket meresztett rád, amikor kijöttetek a műtőből – magyarázza Miss Curtis.

– Szóval te is tetszel neki... vagy szimpatikusnak talál... Tehát nem szerelem! – foglalja össze az újságírónő. – Hol itt a probléma? Örülök neki, hogy kikecmeregtél a korábbi letargiából… A dolgok meg úgyis úgy alakulnak, ahogy alakulnak. Csak vigyázz magadra, drágám! Mindnyájan ezt szeretnénk. Gyere, hadd csókoljalak meg!

– Na, ugye! – feleli az énekesnő a puszik után. – Szimpatikus és kész! De most már beszéljünk rólad!

– Nem, nem! Jane mesélt a főpróbáról, hogy végig tudtad csinálni!

– No, hát ez azért túlzás! Bár végig... de a végén bőgtem, mint az állat!

– No, hát azért ez is túlzás! – korrigál Lilly szavaival Debra. – Egyszerre nem megy!

– Egyszerre? Ezredszerre sem! Mármint sírás nélkül... de tényleg végigénekeltem!

– Akkor mégiscsak van haladás! – biztatja Sue, közben kedvesen megsimogatja a díva hátrafogott haját.

– Egyébként elképesztően jó volt! – dicséri Miss Moore. – Egyszerűen a hideg futkosott a hátamon, lúdbőrös voltam meg minden!

– Mindenki szájtátva hallgatta! – egészíti ki boldogan ragyogó szemekkel Debra. – A zenekar, a táncosok, a technikusok... mindenki. Utána meg kirobbant a taps! Ha láttad volna, hányan sírtak... Rajtam kívül is!

– Mondjuk, te inkább bőgtél! – helyesbít a „Kapitány”.

– Sue, te ilyet még nem láttál, nem hallottál! – lelkesedik Debra.

– Ott döglöm meg a színpadon… mindnyájatok megelégedésére!

– Lilly!

– Ahogy telefonon meséltem tegnapelőtt, semmi sem változik! – vált sírósra a díva. – Jön... mit jön, repül felém az a kis vörös boszorkány, az én Kicsim... – itt már azonban elcsuklik a hangja.

Az újságírónő magához öleli, hogy együtt pityeregjenek. Csak nagy sokára tud megszólalni.

– Túl leszel rajta, hidd el! Mindent túl lehet élni. Nézz rám! – húzza ki magát sírós szemmel, de mégis büszke mosollyal. – Először én is... amikor megtudtam...

– De te erős vagy!

– Én? Egy pillanat alatt összeomlottam!

– Meg neked ott volt Cliff! Te mondtad, hogy mit jelentett, amikor elmagyarázta, beléd szerelmes... nem a melledbe! Hogy azért, mert elveszítetted...

– Nem arról beszélek! – tiltakozik Sue. – Arról, amikor megtudtuk, hogy soha nem lehet gyerekem! Akkor éreztem igazán... hogy nem is vagyok nő! – Mélyen barátnője szemébe néz. – Látod, már sírás nélkül tudok beszélni róla! Ehhez képest, hogy a mellemet...

– De neked ott van Cliff!

– Neked meg ott van az a James...

– Még csak nem is az orvosom!

– Jó, akkor majd jön egy másik James! Édesem, olyan jó nő vagy... Ez a kondi vagy mi...! Ha Cliff meglát... tudod, hogy mindig a sportos csajokat csípte! Nem is engedem a közeledbe! – vált hirtelen „komolyra” a hangja.

– Tudod jól, hogy nem tennék én veled olyat!

– Nem is magamra gondoltam, hanem Cliffre! – kezd el hahotázni az újságírónő.

– Piszok vagy! – zsörtölődik Lilly. – De azért imádlak! – teszi hozzá, hogy ismét hosszú ölelkezés következzen.

– Összeroppantsz! – jajdul fel Sue.

– Bocs! – enged a szorításon az énekesnő.

– Szóval túl leszel rajta te is, hidd el! Lehet, hogy hirtelen... egyik pillanatról a másikra… – fejtegeti Mrs. Radford, ahogy levegőhöz jut.

– Egyik pillanatról a másikra? Ne bolondozz! – ráncolja homlokát a sztár. – Hiszen azóta... se éjjelem, se nappalom!

– Nem úgy értettem... azt tudom. Hanem hogy nem lassan, fokozatosan... Egyszer csak nem jön többet! Nekem...

– Tudom, mondtad! Neked Távol-Kelet...

– Igen! És nemcsak a filozófia... jóga meg ilyesmi. Nem. Az egész... valahogy úgy érzem, ott még a helyükön vannak a dolgok! Másként élnek az emberek...

– Az biztos! – szól közbe a „Kapitány”. – Akkora a nyomor, mint az Empire State Building!

– És mégis boldogok! Más az értékrend... – magyarázza Sue.

– Ha csak a jólétet nézzük... mármint az anyagi jólétet... pontosabban annak hiányát… hogy anélkül nem lehet élni... – bonyolódik gondolataiba a sztár –, akkor vagy kétmilliárddal kevesebben lennénk!

– Valahogy csendesebbek, nyugisabbak... – sorolja az újságírónő.

– Hááát… ahogy visszaemlékszem... Delhi vagy Hong-Kong csendes nyugisságára! – vigyorodik el Debra.

– Még jó, hogy te mondod... mármint a nyugisságot! – mondja Jane Sue-nak. – Hozzád képest a perpetuum mobile nevű mókus a kerekében...!

– Vége is! Baromság volt! Nézettség meg példányszám... Uram atyám! Az nem is én voltam – magyarázza hitetlenkedve. – Íme, az új Sue! – mondja és felpattan, majd mosolyogva meghajol.

– De mégis visszajöttél... Megint a Herald... meg a tévébe is hívtak. Te mondtad! – Kis hatásszünetet tart Lilly, majd folytatja: – Szóval a csend meg a nyugalom... Már látlak, ahogy éppen relaxálsz a mókuskerékben!

– Nem érted! – feleli nyugodtan Mrs. Radford.

– Tényleg nem! Olyan, mintha azt mondanám, hogy nem érdekel a top húsz, meg a közönség sem... Nem lehet félszívvel csinálni!

– De már te sem foglalkozol a felesleges dolgokkal... hol vannak már a partik... meg az egyebek! Nem igaz? Ugyanakkor a művészetedre még jobban összpontosítasz! Én is csak a minőségre fogok koncentrálni, nem kell mindenhol ott lennem, nem kell mindenben elsőnek lennem... – Elhallgat pár pillanatra. – Amit pedig megtanultam azoktól szegény emberektől... igen, az már bennem él. És relaxálok, meg elvonulok...

– Hát én nem változom! Vigyázz, kész, rajt... meg támadás! – pattan fel a „Kapitány”. Barátnői vissza is hőkölnek, hátha tényleg támadni fog. – Bele is halnék... taichi meg ilyenek! Na, menjetek már az alfába!

– Pedig ezek igenis fontos dolgok! – csatlakozik a vitához Debra.

– Én meg azt mondom: élni ezerrel! Aztán majd úgyis leeresztenek... abba az alfába, ha vége! – replikázik Miss Moore.

– Hohó, édesem! – emeli fel hangját és mutatóujját az újságírónő. – Te mindig is a lényegre koncentrálsz! Semmi felesleges mozdulat... érzelem! Hibátlanul működsz, mint egy óramű! És semmi kilengés!

– Nem vagyok én falióra, hogy kilengedezzek itt nektek! – neveti el magát Jane.

– Na... a lényeg ezerrel... a felesleges dolgokat meg törölni! De csak a lényeg! – fogalmazza meg a konklúziót a Távol-Kelet avatott szakértője.

– De hát nekem éppen a Kicsim a lényeg! – döbben meg Lilly. – Akkor mégis csak marad... hogy elvetélek estéről estére. Mások meg befizetnek erre... Nem beteges ez valahol?

– Mondjuk, nem tudják, hogy minden alkalommal... meg ott a színpadon! Persze olvasták... megdöbbentek és sajnáltak! Van, akinek beugrik... – fejtegeti Mrs. Radford. – De ettől még nem morbid... A művészetedben gyönyörködnek, nem a fájdalmadban kéjelegnek.

– Ha sorra vesszük a legnagyobb művészeket... A legtöbbnek az életében... – gondolkodik hangosan Debra, még a homlokát is ráncolja nagy elmélyültségében.

– Ettől még nekem ugyanúgy fáj! – tör fel a dívából.

– Érdekes is lenne: Helló mindenki! Jól érzitek magatokat?! Oké! ... Elvetéltem! ... Oh, yeah! ... Be happy!

– Jane, ez egy kicsit durva volt! – rója meg menedzserét Miss Marsh.

– Nem is kicsit! – feleli amaz. – De ezt tudomásul kell venni! Ez a sorsod: a művészeted, az éneklés, a tróger pasik, a csalódások, meg hogy szarnak rád anyádék, és igen... az is, hogy elvetéltél!

Általános némaság a válasz, mindenkit szíven ütöttek a „Kapitány” szavai. Senki nem néz senkire, mindenki maga elé mered. Lilly kezd el fészkelődni. Elébb csak a torkát köszörüli, majd megszólal:

– Azt hittem, lesz egy vidám estém... a viszontlátás öröme...

– Hát nem örülsz nekem?! – adja a sértődöttet a világutazó.

– Dehogynem, tudod azt te jól! – feleli a sztár. – Azt hittem, hogy csak az öröm...

– Én így is örülök! Megbeszéltük... kibeszéltük a fájdalmunkat, fájdalmainkat...

– Remélem, a próféta beszél belőled!

– Azt azért nem ígérhetem! – sajnálkozik Sue. – Jane az előbb említette anyukádékat. Semmi változás?

– Semmi! Már nem is reménykedem... Most is elküldtem nekik a két jegyet, mint mindig, ha New Yorkban lépek fel, de szerintem most sem jönnek el! – Kicsit elmélázik a szavain. – Talán már nem is fáj!

– Pedig jól vannak! – veszi át a szót Miss Moore. – Van egy magánnyomozó, aki rájuk néz néha. De mit vársz, akkor sem jelentkeztek, amikor elment a baba, amikor televolt a sajtó Lilly tragédiájával. Meg amikor az elvonón volt...

– Mondjuk azt megértem! Mamiék sosem akarták, hogy énekesnő legyek, helyesebben azt akarták, hogy operaénekesnő legyek!

– De hisz így is eljutottál a Madisonig! – szól közbe az újságírónő.

– Az mégsem a Met! Meg nem mindegy, hogy mivel... Azzal a szarral, amit csinálok... mert nekik ez nem művészet!

– Hát az anyai szív... – kezdi Debra.

– Milyen anyai szívről beszélsz? – horkan fel a „Kapitány”.

– Végül is meg lehet érteni valahol! – mondja fájdalommal a hangjában a díva. Hosszan maga elé mered, aztán lassan akadozva folytatja: – Tényleg piáltam... meg drogoztam... de még inkább, amiket írtak rólam... Szóval, megértem, hogy Mami...

– Ugyan! – csattan fel Miss Moore. – A drágalátos Mamid, már attól kiakadt, hogy letérsz az általuk meghatározott pályáról... hogy nem váltod valóra a ki nem élt álmait. Apucid meg asszisztált neki.

– Ezért is ütött szíven, amikor James arról beszélt abszolút természetességgel, hogy még a dalaimat is megbeszéli a lányával. És amilyen szeretettel említette a lányát... Mami meg Apuci... szóval nálunk nem így működött!

– Én mindig hülyét kapok attól, ha a szülök a saját elkúrt álmaikat akarják a gyermekükön keresztül... – fakad ki a menedzser.

– Aztán csodálkoznak, hogy fellázadsz! – teszi hozzá Debra.

– Nem is szerettek soha! – legyint egyet Lilly Marsh.

– Hogy mondhatsz ilyet! – tiltakozik Sue, bár azért kiérződik a hangjából, hogy maga sincs meggyőződve szavai igazáról, hogy inkább vigasztalni akarja barátnőjét. – Szerettek... a maguk módján!

– Ez hülyeség, már megbocsáss! – ellenkezik Debra. – Az a szeretet, amit annak érzek... vagyis úgy szeressenek, amit én annak érzek! Az én módomon szeressenek, ne a maguk módján… hogy ilyen hülyén fogalmazzak!

– Nekem Ben volt ilyen! – bólogat Sue. – Tudjátok... aki Cliff előtt...! Na, ő mondogatta mindig, hogy a maga módján szeret... Én meg a magam módján leléptettem! Clifftől meg azt kapom, amit szerelemnek érzek! Óriási a különbség!

– Semmit sem engedtek, amit szerettem volna! – sóhajt egy hatalmasat az énekesnő. – Végén már nekem volt lelkiismeret-furdalásom, hogy mennyi fájdalmat okozok nekik... amit a Mami nem győzött hangsúlyozni!

– Már elmagyaráztam! – keményedik meg a „Kapitány” hangja. – Ócska érzelmi zsarolás! Meg mocskos is, hiszen egy gyereket revolvereztek vele... folyamatosan! A saját lányukat!

– „Mi csak jót akarunk neked, szokták mondani” – panaszkodik Lilly. – De hát, ha az nekem nem volt jó! Tudták, hogy mindenem az éneklés, de csak akkor, ha azt fújhatom, amit szeretek... Jöttek a mindenféle marhasággal, merthogy az kell, hogy az operaszínpadok ünnepelt csillaga legyek. Már ettől dumától is hányingerem volt! Énekelni akartam... azt, amit szeretek! Szartam én az operaszínpadokra... meg a csillagaikra!

– És megcsináltad... elérted, amit akartál! – mondja szeretetteljes elismeréssel a hangjában az újságírónő.

– És? Mit érek vele? Egyetlen egyszer sem jöttek el a koncertemre... – szakad fel a dívából. – Egyszer sem mondták, hogy...

– A közönség imád... mi is! – szakítja félbe Sue.

– Tudom, és nagyon jólesik! A ti szeretetetek nélkül... Csak hát, ha legalább a Mami... csak egyetlen egyszer…!

– Ne foglalkozz velük! Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem tudok mást mondani – öleli át barátnőjét Mrs. Radford.

– Oké, oké... – hüppögi a sztár. – A lányok a megmondhatói, hogy ma már nem ezzel kelek-fekszem, csak most valahogy előjött. Na, de vége! – egyenesedik fel, miközben elfogadja a Debrától a feléje nyújtott zsebkendő.

– Na, ha vége... akkor váltsunk témát! Jó, édesem? – kérdi Sue. – Tehát akkor, ahogy megbeszéltük: két részből gondolom a Herald-cikket. Az első, amit átküldtem faxon... az rendben?

– Mikor nem volt rendben, amit te írtál?

– Köszönöm, drága vagy! Arra gondoltam, hogy először az előzmények, röviden a gyerekkor, az indulás meg ilyesmi, ahogy a faxban is láttad! Akkor ez oké! Szóval ahhoz jönne a főpróba... Erről már Jane mindent elmesélt! A Kicsimmel nem tudom... szóval, hogy megírhatom-e?

– Elmondtam... úgyhogy megírhatod! Kitől tudják meg, ha nem tőled?! A te empátiád átsüt minden szavadon... Ki értené meg, mi az elveszíteni... Ha a te cikkedből nem értik meg... akkor senki soha...

– Köszö... – mondaná az újságírónő, ha tudná. Ezért inkább ismét a sírós egymás karjaiba omlás következik. – Na, köszönöm! … És a mai nap?! Szerintem ez is nagyon fontos, mármint, hogy mi történt a főpróba után...

– Azt úgyis a címlapon hozzák a hiénák! – legyint lemondóan az énekesnő. – De igazad van, éppen azért, hogy hiteles forrásból... hogy azok is megtudhassák, akiket nem csak azok a szarok érdeklik! A te megkérdőjelezhetetlen szakmai hiteled... Egyébként mikor jelenik meg?

– Holnapután reggel... amit a koncertig leadok, azt már előre betördelik. A többinek meg kihagyják a helyet, megadják, hogy hány karakter lehet... Szerintem a bulvárok is... már másnap reggel! Most, hogy így felforrósodott körülötted a levegő!

– Nem forrósodott itt fel semmi, Te is tudod, hogy csak ők kavarnak!

– Jó, persze! Akkor is kivárnak... ők is, hátha még valami... amit felfújhatnak! Ez van, szívem. De James egyelőre nem publikus, ugye?

– Nincs is semmi, amiről írhatnál... Összevarrták a tenyerem… slussz-passz!

– Persze úgyis kombinálni fognak, ha észreveszik, amikor holnap találkoztok – aggodalmaskodik Debra.

– Holnap találkoztok? – hüledezik Sue. – Tehát mégis?

– Kötözésre megyek hozzá!

– Meg jegyet viszel neki a koncertre – vágja rá a szőkeség.

– Jegyet viszel neki...? Bár miért ne, nincs abban semmi – mondja az újságírónő.

– Nem neki! Oké, akkor ismét: Clevelandben lesz a sebészkongresszuson... A lánya a rajongóm – magyarázza Lilly. Majd Sue-hoz fordulva folytatja: – Igen, viszek két jegyet, hogy a kiscsaj... James nem tud eljönni!

– Értve! – feleli az újságíró. – Azért van némi szomorúság a hangodban, hogy nem tud eljönni... – Majd a díva villámló tekintetét látva korrigál: – Helyesebben szólva, kiéreztem némi szomorúságot...

– Hát ez az! Mit kapnék a bulvároktól, ha ti sem értitek, mindjárt kombináltok! Az ég szerelmére... családja van!

– Ha erre ismét azt merném mondani, hogy kiéreztem némi szomorúságot... akkor többé szóba sem állnál velem – mondja a riporter. – De éppen ezért néma vagyok, mint a... Bár a szívnek nem lehet parancsolni! – bukik ki belőle.

– Meg a te szádnak sem! – kezdi mérgesen az énekesnő, de a végén már nevet. – Mi az édesem, utolértek a szirupos könyvek...

– Hála Cliffnek, nem kell pótszerekhez folyamodnom! De oké! James egyelőre talonban! Jane arról is mesélt, hogy volt valami a parkban... Hogy pikniket adtál, ahogy Alex mondta nevetve!

– Semmi lényeges! Jót dumáltunk, kérdeztek, én meg válaszoltam. Az új lemezről, a visszatérésről... a babáról... de semmi Kicsim meg ilyesmi!

– De én megírhatom, azt mondtad... mindent, ahogy szalad feléd...

– Igen, te igen!

– És hogy elvágtad a kezed?

– Azt is elmondtam.

– Igaz, nem nagyon hitték... – teszi hozzá Debra.

– Mert nem elég szaftos! – magyarázza a „Kapitány”. – De majd kiszínezik!

– Ez a mániád! – reagál a sztár.

– Édesem… azért, mert te megváltoztál, ők még maradtak ugyanazok, akik...

– Ez van! Írnak, amit írnak... Akinek pedig ez kevés, elolvashatja az igazságot Sue-nál.

– Akkor érintőlegesen arra is kitérek, hogy milyen őszintén beszéltél az újságírókkal, és hogy reméled, ők is megértettek, és annak megfelelően tájékoztatják az olvasóikat! Persze nekem sincsenek illúzióim, de... Na, mindegy! A második rész pedig... a cikk második része pedig a koncertről szólna, ha egyetértesz vele.

– Természetesen! Te vagy a főnök!

– A végén hozzátennék néhány véleményt... a közönség soraiból. Az első részben... a főpróbáról írva pedig egy-két zenész... ha szerinted...

– Te vagy a főnök, édesem!

– Szerintem ez Cliff lesz! – kiált fel Debra, és a kerítés irányába mutat.

A két fénycsóva gyorsan a bejárathoz kanyarodik. Egy hatalmas, széles vállú férfi száll ki a taxiból, és már int is lányoknak. Pár másodperc és már be is lép a hallba a kellemes külsejű harcművész és oktató. Fekete bőrnadrágot visel, felül izompóló egy bőrmellénnyel. Fekete rövid haja elöl kicsit ritkásabb, dús szemöldöke alól vidáman néz a világba.

– Jó estét, hölgyeim! – köszön mosolyogva, miután megcsókolta elébe siető feleségét. – Lilly! – sóhajt egy hatalmasat. – Istenien nézel ki, már látszik, hogy gyúrsz rendesen! … Nézz csak a szemembe! Hohóóó, nem csak attól vagy te így kivirulva! Ki az a szerencsés? Azért még megcsókolhatlak?

– Nem! – tiltakozik Lilly. – Mert már te is kezded! ... Még be sem lépsz, de már te is kezded! ... Na gyere, te gazember! Nem érdemled meg, de nekem kijár! Hol az a csók?!

Megölelik, megcsókolják egymás, közben a férfi megtapogatja a díva bicepszét, vállát... Elismerően csettint egyet:

– Ez igen! Sue, ezt nézd meg!

– Már láttam, drágám! Különben meg pont úgy reagáltál, ahogy megjósoltam! Mondtam a lányoknak, hogy el leszel ájulva... De Lilly azt ígérte, hogy hű marad hozzám, úgyhogy ne strapáld magad!

– Mondjuk, nem nevezném strapának... de ha nem, hát nem! – feleli Cliff nevetve. – Meg egyébként is látom, hogy foglalt a szíve! Még mindig nem tudom, ki az a szerencsés. Ismerem?

– Nincs senki... szerencsés! – tiltakozik Lilly.

– Még nem tudja a szerencsés... – teszi hozzá azonnal Debra.

– Meg azt sem, hogy milyen szerencsés! – egészíti ki Jane.

– Helló, „Kapitány”! – köszönti Jane-t Cliff, és megcsókolja. Majd Debra következik, akinek aztán neki is szegezi a kérdést: – Akkor most van vagy nincs, és ha nincs, akkor ki ő?

– Nincs… de egyébként egy sebész! – feleli Miss Curtis.

– Debraaa! Hát nem tudod befogni? Jamesszel varratom be a szádat! – bukik ki a sztárból.

– Szóval James!

– Semmi szóval! – duzzog Miss Marsh.

– De James! – nevet Cliff Radford, előbb átöleli Lillyt, majd felkapja és pördül vele egyet-kettőt. – Semmi közünk hozzá... az, hogy imádunk, még nem jogosít fel arra, hogy... Akár van, akár nincs... James vagy bármi is a neve... úgy látom kivirultál, és ez engem boldoggá tesz – mondja, és megcsókolja a lányt, ahogy leteszi.

– Végre egy úriember! Nem úgy, mint ti! – mutat a barátnői felé, majd ismét Cliffhez fordul. – Te vagy a legjobb barátnőm!

* * *

Kicsim – Előszó helyett

Kicsim – Első rész

Kicsim – Második rész