Én nem szoktam úgynevezett tevepatát villantani – már magától a kifejezéstől is hányingerem van. (Merthogy mégis mi ez az undormány?!) Azért a címbeli idézőjel-használat, hogy így is jelezzem, nem a saját felszólításom olvasható fent (általános alany meg ilyesmi). Miközben totál egyetértek vele. Én egyébként sem vagyok villantgatós típus – anélkül is beszólogathatnak a kanbunkók az ember lányának, ha egy fokkal csinosabb, mint az ördög öreganyja (vannak perverzek, akik még annak is!). Egy szál „harisnyanaciban” pedig – csak úgy à la (pi)nature – nem szoktam utcára menni, mert nem arra lett kitalálva, akkor sem, ha leggingsnek hívják is manapság. Persze a leggings nem mezei harisnyanaci, de csábos idomainkra tapadva majdnem ugyanúgy néz ki.
A pina-villantgatósoknak persze prédikálhatnak a stílusguruk és ministránsaik: számtalanszor felhívták már a figyelmet a leggings és a testre – így a cunára is – tapadó jóganaci utcai viselésének szabályaira. Tehát pont azok szarnak rájuk, akiknek leginkább szükségük lenne az „eligazításra”. (Ahogy az élet más területein is lenni szokott.) A többiek pedig tudják maguktól is (hogy mit és hogyan, meg hogy mit és hogyan NEM).
A pina-villantgatósoknak valóban hányhatják a borsót arra a bizonyos falra… a második bőrükként rájuk tapadó nacijuk semmit nem bíz a képzeletre. (Bár azt igen, hogy álmodozó kanbunkók mi mindent csinálnának vele…) A punciszőrüket csak azért nem lehet szálanként megszámolni a nacijukon keresztül, merthogy csupasz bébinunus álcázza magát tevepatának a leggingsben. Tehát villan a tevepata, majd a tekintet… mondjuk egy kané, aki meglátja és azonnal, verbálisan ejakulálva abuzál (vagy abuzálva ejakulál – szexuálterapeuta legyen a talpán, aki megkülönbözteti a kettőt). Aztán a csábos pina-villantó tekintete villan… mint a miskároló kés pengéje, és a kanbunkó kanságának annyi… legalábbis Miss Leggings lelkében. Miközben nem semlegesíti az abúzus okozta traumát – kivéve, ha... Nem, inkább ne feltételezzük, hogy élvezi a telepatikusan koitáló kanbunkó-pillantásokat! (Már megint csábos villantót írok, pedig a villantók között szép számmal akadnak, akik a legnagyobb jóakarattal sem nevezhetők csábosnak, de ezt inkább nem részletezem, ebéd előtt írom ezeket a sorokat… Meg ki a fasznak hiányzik a body shaming-autodafé, még ha „csak” virtuálisan is.)
Még mielőtt az áldozathibáztatás főbenjáró bűnébe esnék (mi sem áll távolabb tőlem), sietek leszögezni, hogy nálam sincs mentség még a legenyhébb verbális abuzálásra sem. Nonverbálisra pedig még annyi sincs. Csak nem értem ezeket a nőket… még a csajszi(ká)kat sem: mire ez a magamutogatás (pontosabban pinamutogatás).
Persze hogy tudom, mi erre az öntudatos válasz: „Nem a pasiknak öltözködünk!” Mondjuk én is inkább vetkőzésnek tartom az ilyet: kipakolt cicik és (mű)csöcsök, falatnyi, tapadós nadrágocskák (a férfiaknál picsanadrágnak gúnyolják az ilyeneket), cicanaci… elöl semmi, hátul még annyi se fürdőruhákban csapatják/veretik (ezt most valahogy így kell írni trendiül!) a fesztiválokon (a tömegben is, hogy aztán csodálkozzanak, hogy nem csak a puncikájuk van bugyikájukban). Persze, valóban szívük joga, és még az sem jogosít fel senkit arra, hogy beszóljon, ha éppen meztelenül flangál… (Kivéve ha hatósági közeg az illető.) De hát kőbunkó-ösztönlény-kanok voltak, vannak, lesznek. (Ez a kanbunkóság megmaradásának alaptörvénye!)
És tiltakoznak is, vizuális abuzálásról beszélnek (ha nem is kifejezetten ilyen trendi módon kifejezve magukat). Hogy „ezek a… szóval ezek a… kifejezetten provokálnak bennünket, FÉRFIAKAT!” Márpedig ők annyira FÉRFIAK, hogy csak úgy dagad nekik a gatyájukban… sőt ki is kívánkozik már onnan… sőt-sőt inkább bekívánkozik… na persze, hogy a tevepatába!
Szerény javaslat: aki nem akar kőbunkó-ösztönlény-kanok szextárgya lenni, az ne állatiasítsa tevepatává a punciját! A többieknek itt a jó hír: mű-tevepatákat(!) – nem tévesztendők össze a fiúkáknak szánt műpinákkal! – gyártanak és forgalmaznak azoknak, akik még nagyobbra vágynak (nemcsak tevepatára, hanem sikerre is a kőbunkó-ösztönlény-kanok körében).
