Tudtam, még mielőtt az első könnycsepp megjelent a szemében, hogy kirobban belőle a sírás. Az egész teste sírt… mindene beleremegett… és megállíthatatlanul folytak a könnyei. De hát végül is a férjét temette… Negyvenévi házasság után érthető is… Lenne… ha igazi házasság lett volna(!), ha a férje tényleg a férje lett volna(!), ha legalább a töredékét visszakapta volna annak, amit ő adott!
Néztem, és bevallom, nem értettem! Mit siratott? Az elcseszett, nyomorult életét? Amit az a rohadék cseszett el, aki ott feküdt a koporsóban! Aki hivatalosan a párja volt… de hogy lett volna az? Ha az lett volna, akkor nem cseszte volna el a felesége életét, nem keserítette volna meg minden napját… minden percét…
Tudtam, még mielőtt az első könnycsepp megjelent a szemében, hogy kirobban belőle a sírás. Az egész teste sírt… mindene beleremegett… és megállíthatatlanul folytak a könnyei. De hát végül is a férje erőszakolta meg! És már nem először… csak most szakadt át a gát – az, amelyik eddig visszatartotta, hogy előttem is kitörjön belőle a keserűség, a fájdalom, a megalázottság… A férje erőszakolta meg! Megint! Lehet ennél borzalmasabb???
Alig tudott beszélni… a szégyentől is… mert még ő szégyellte magát!
Hazament az a szörnyeteg… részegen, mint oly gyakran… És mint ilyenkor mindig, baszni akart! Nem szerelmeskedni, még csak nem is szexelni… BASZNI!!! MEGBASZNI!!! Az alkoholtól bűzlő görény… Az alkoholtól kanos görény! Mindig akkor akart(a) (meg)baszni, amikor részeg volt, csak akkor volt kanos… máskor semmi!
És semmi simogatás… bár nincs az a simogatás, ami elviselhetővé tette volna számára a piaszagot, amit világ életében utált. Már az apjában is!
És semmi simogatás… már nagyon régóta… nem is emlékszik rá, hogy mióta! Semmi, mintha levegő lenne, mintha nem is létezne… csak mint egy főző–mosó–takarító-gép…
És megint részeg volt, és megint kanos, és megint meg akarta baszni!
Sőt: erőszakolni!
Az erőszak élvezetéért akarta megbaszni!
A megalázásáért… hogy maga alá gyűrheti… hogy kiélvezze a bőgését, a fájdalmát…
Egyszer próbálta csak meg… finoman… amikor nem volt rajta a szeszmámor–kangörcs, hogy a szerelem… De felugrott az állatja és rábaszta a szobaajtót… úgy, hogy az üvege ripityára tört. Aztán éjféltájt… részegen… büdösen és álló fasszal… bosszúra és erőszakra éhesen…! Az ellenállása felbőszítette… és megsokszorozta az erejét…
Így ment ez…
Ez a hülye meg csak tűrte!
Merthogy a gyerekek! Akik már régóta nem gyerekek! Ez a hülye meg még akkor is!
A negyven évből vagy harmincöt így telt…
Évekkel ezelőtt sírta el nekem… én pedig vele bőgtem… és utána is mindig, amikor csak eszembe jutott!
És meg tudtam volna ölni azt a szemétládát… ökölbe szorult a kezem ahányszor csak megláttam… miközben széles ívben igyekeztem kikerülni!
Ennek a hülyének meg hiába ugattam!
„Kinyuvaszt… megígérte… és tudom, hogy meg is tenné!” – mentegetőzött a vállamon zokogva… és tűrt és tűrt… „Nem szabadulsz tőlem, baszd meg, soha!” – ez volt a szavajárása a szörnyetegnek.
Már a temetés előtt éreztem, tudtam, hogy ez lesz! Nem volt nagy kunszt, hiszen ismertem! Ennek ellenére most is olyan tehetetlen dühöt érzek, mint amikor először szakadt ki belőle a fájdalom… hogy mit művelt vele ez a szörnyeteg!
Ez a hülye meg itt bőg, mint az állat, az egész teste beleremeg, patakzik a könnye… Azért a szörnyetegért a koporsóban, aki magasról leszarná, ha ő feküdne ott kiterítve! Ahogy akkor sem érdekelte, amikor majdnem meghalt… a halálos ítéletét várta a kórházban, mert biztos volt benne, hogy a szövettan… Szerencsére nekünk lett igazunk, akik a reményt próbáltuk beleszuggerálni! Hogy aztán a felgyógyulása után is folytatódjon…
Ez a hülye meg itt bőg, mint az állat, az egész teste beleremeg, patakzik a könnye… azért a szörnyetegért… mert tudom, hogy nem az elcseszett életét siratja!
Én meg képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, az érzéstől, hogy az a rohadék még a szemfedél alatt is röhög rajta… Szinte hallom: „Nem szabadulsz tőlem, baszd meg, soha!”
Ez a hülye meg itt bőg, mint az állat…
Nem bírom tovább, kimenekülök…
