Tökéletes csend honol a Madison Square Gardenben… ugyanakkor valami különleges feszültség érezhető a levegőben. A táncosok körben a földre kuporogtak, a technikusok és a kisegítők is mozdulatlan némaságba merevedtek; kik a nézőtéren, a meghívott barátok és vendégek között, kik a színpad hátterében húzódtak meg. A zenekar tagjai most örülnek igazán, hogy csak Eric Manson zongorajátéka kíséri Lilly Marsh utolsó dalát, így ők is átadhatják magukat a remélt élvezetnek. Eddig csodálatosan sikerült a főpróba, Lilly két év után újra a régi. Sőt jobb, mint valaha! A kihagyás alatti érzelmi viharok, hogy megjárt mennyet, poklot – ha lehet –, még lázadóbbá tették. Ugyanakkor a fékezhetetlen rebellis mellett megjelent egy új, a legmélyebb érzelmeket is csodálatos eleganciával megjelenítő Lilly Marsh. Hogy milyen az elegáns rebellis, vagy a lázadó elegancia? Megfogalmazhatatlan! Látni kell megtestesülését: Lillyt, az új Lillyt! Mindenki érezte, hogy csoda történt ma délután a Madison színpadán. Idáig!
Mert az igazi kérdés a záródal, hogy megy-e sírás nélkül az új album címadó száma, a tervezett nagy visszatérés záloga, aminek előadása közben eddig minden próbán zokogásba fulladt Lilly éneke.
Eric Manson leüti az első hangot...
Minden tekintet a dívára irányul, aki a színpad közepén, fekete selyemnadrágjában és rövid, áttetsző blúzában szokatlanul törékenynek tűnik a reflektorfényben, holott igazán jó kondícióban van, hiszen már egy éve minden napját villája edzőtermében kezdi. És ez nem csak a fizikumának tett jót, lelkileg is helyrehozta. Illetve mégsem teljesen. Mert ez a dal... ez megrendítő érzelmeket váltott ki belőle eddig mindig.
Lilly lehajtott fejjel áll a mikrofon mögött. A vöröslő hajzuhatag teljesen eltakarja arcát. És elkezdi, mintha csak magának, a maga fájdalmát énekelné. Halk, de annál kínzóbb szomorúság tölti be a termet és a lelkeket.
„Kicsim!
Bennem éltél, benned hittem,
Szívem alatt szerettelek...”
Lilly Marsh lassan felemeli fejét, rakoncátlan fürtjeit finoman hátrasimítja. Szürkészöld szemében megdöbbentő fájdalom... A zenekar feletti kivetítőn szuperplánban csordul végig az első könnycsepp a finom arcon. De most... tán csoda történik?! Mintha a remény mosolya jelenne meg szája szegletében, és tekintetében is megcsillanna valami különös fény. ... Igazából ez eddig is így volt minden alkalommal, csak aztán...
Lilly lelki szemei előtt pedig ismét megjelenik a kócos, vörös kis boszorkány! Pajkosan nevetve szalad felé, mint annyiszor... mint mindig, ahogy elképzelte az ő kicsi babáját. Érdekes módon sohasem egy csecsemőt látott, amikor kislányáról álmodozott (mert azt már tudta, hogy kislánya születik), hanem egy tízéves forma kis csaj jelent meg boldog képzeletében. Már tárja szét karját, hogy elkapja, ahogy repül felé...
„Kicsim!”
És megint a semmibe vész! Egy pillanat alatt oda „a talán most” reménye! Marad a milliószor, a nap minden percében érzett fájdalom.
„Nem lehet, hogy elhagytál,
Hogy szívem alatt meghaltál!”
Lilly Marsh csodálatos hangja szinte felsír, bejárja a Madison minden zegzugát. Fájdalma betölti a kivetítőt és a szíveket. Nem törődik a könnyeivel, hagyja, folyjanak csak végig az arcán. Tán tudomást sem vesz róluk, talán azt hiszi, minden könnycseppel csökkenhet a kín, hogy valamelyik megváltást hozhat. Majd mintha az örök remény csillanna meg ismét a szemében.
„Kicsim!”
Lilly arcát a mennyezet felé fordítja, talán azon is túlra... valahová nagyon messzire. Bal kezével a mikrofont szorítja, jobbját szívére teszi.
„Mégis, valahol bennem élsz,
Érzem, egyszer visszatérsz!”
Lilly kristálytiszta hangja még ott sír a szívekben. Fejét szomorú méltósággal lehajtja, egy másodpercre mozdulatlanná dermed, majd arcát ismét az ég felé fordítja. Mintha egy aprót rándulna a válla... De utána széttárja karját, kedvesen elmosolyodik, bár szemeiben még az előbbi fájdalom is látható. Kecses mozdulattal meghajol, hogy azután elinduljon Jane és Debra irányába, ami a félhomályban nem is olyan könnyű feladat. Szerencsére a világosító észbe kap, és ha késve is, de fényt nyom a színpadra.
Talán ennek hatására törik meg a döbbent csend, és szabadul el az elismerés áradata. Taps, fütty, bravó – ki-ki vérmérséklete szerint. Sokan azonban még mindig a könnyeikkel küszködnek, mint Jane Moore, a „Kapitány”, Lilly menedzsere, „testvére”, „anyja”, „apja” és mindene. Debrával, a közös barátnővel borul az énekesnő nyakába. Hármasban mégis jobb sírni – mondja mozdulatuk. Igaz azt nem árulja el, hogy a „megcsináltad” vagy a közös fájdalom könnyeiből van-e több. Alex és Trevor, a két behemót testőr is ott-terem, hogy átöleljék a zokogó nőket.
– Gyere, Hercegnőm! – kiáltja Alex Jordan, és felkapja Lillyt. A másik kétméteres óriással együtt vállukra veszik a néha még hüppögő művésznőt, hogy a köréjük gyűlő elragadtatott barátok, munkatársak és ismerősök túláradó szeretete nehogy kárt tegyen benne.
– Megcsináltad Lilly! Ugye megmondtam! Megcsináltad! – hajtogatja szinte monomániásan Debra.
– Megmondtuk, édesem! – igazítja ki szeretetteljes jelentőséggel a hangjában Jane Moore, hogy azután rajta is teljesen úrrá legyen az általános eufória: hogy az elmúlt hetek, hónapok minden izgalma, fájdalma, szenvedése a múlté.
(Vagy tán mégsem?)
***
A hosszas ünneplés véget ért. A „Kapitány” ismét teljes szigorával munkához lát, sorolja a további tennivalókat. Kedvesen könyörtelen maximalizmusa újabb és újabb feladatokat jelent, hogy a jó is még jobb legyen holnap, a koncertek koncertjén. Nincs egyetlen ellenvetés sem, értékítélete megkérdőjelezhetetlen, de nem azért, mert ő a főnök, hanem mert igaza van. Mert csak azért és csak akkor szól, amiben és amikor igaza van. Bár fekete szeme igézetének egyébként sem tudnának nemet mondani.
Az „eligazítás” – ahogy mondani szokta a volt kapitány – után a színpad sarkában a zenei rendezővel beszélgető Lillyhez és Debrához csatlakozik. Amikor hármasban maradnak, az egyik székre huppanva megszólal:
– Csak kiénekelted magadból a fájdalmat!
– Hol van az még! – tör fel Lillyből.
– Hát, ha nem is egyszerre, de majd... – bíztatná, miközben hosszú, hátul összefogott fekete haját igazgatja, de Lilly közbevág.
– Ilyen áron? Ebbe bele fogok dögleni! – kezd el sírni. – Minden koncerten el fogok vetélni? Minden alkalommal nyílt színen éljem át az eddigi, a négy fal közt megszenvedett fájdalmamat?
– Derek is azt mondta, hogy csak ez a megoldás! – próbálja győzködni Debra is.
– Néhány ezer dollárért én is mondanék ilyen okosat, pedig nem is vagyok pszichiáter!
– Ugyan, Lilly! Nem a pszichiáter mondatta vele, hanem a barát! Nem láttad, hogy bőgött? Mint egy szaros gyerek, s csak ismételgette, hogy: „Na, ugye!” – veszi védelmébe Jane az emberi lélek tudorát.
– Értsétek meg végre: minden alkalommal újra és újra látom! Mint azelőtt, amikor még... – magyarázza a művésznő, miközben kezét önkéntelenül szíve alá teszi. – Mosolyog rám, huncut szemei a boldogságot ígérik. Az én Kicsim! Istenem! És ahogy szalad felém, repül a karjaimba! – kezd el zokogni ismét. – Aztán vége! Megint vége, mindig vége! Újra és újra!
– De te nem tehetsz semmiről! – öleli át Debra, aki maga is könnyeivel küszködik, meg azzal, hogy elrejtse őket Lilly elől, különben csak olaj lenne a tűzre.
– Felejtsd már el Briant, meg a szemét vádaskodását! – mondja szeretetteljes indulattal Jane. – Easton professzor is megmondta... annak a hülyének is: senki sem tehet semmiről! Te pedig mindent megtettél... Még annál is többet!
– Ki beszél itt Brianről? Már a válás előtt sem érdekelt! Mit értett ő az anyaságból? Bármelyik projekt többet jelentett neki a NASA-nál, mint a jövendő lánya! Meg sem érdemelte volna! Csak akkor lett neki fontos, amikor... Ha egyáltalán fontos lett neki... De lehetett okoskodni, vádaskodni! – zokogja a szőke Debra vállán Lilly.
– Én figyelmeztettelek előre, hogy nem a te embered! – bizonygatja Jane. – Az érzelmi intelligenciája, ha egyáltalán van neki.... A szakaszomba se fért volna be, nemhogy az ágyamba! Na de hagyjuk!
– Nem érdekel Brian! Hányszor mondjam? Csak a Kicsim! A Kicsim, meg hogy minden este el fogok vetélni... Ebbe beledöglöm! Értsétek már meg!
– Ki fogod énekelni magadból a fájdalmat! Derek is megmondta! – biztatja ismét Jane.
– Jaj, már megint! Kérlek, hagyd már azt a Freud-pótlékot, aki lehet, hogy még bevizel éjszakánként!
– Professzor! – szögezi le a „Kapitány” ellentmondást nem tűrő szigorral.
A „közlegény” azonban nem hagyja magát:– Attól még bevizelhet, és azt se tudja megoldani!
– Jó, akkor bepisil! Legyen igazad! Ettől függetlenül én is úgy gondolom, hogy igenis ki fogod énekelni magadból! Ma már végigénekelted a dalt! – vitatkozik tovább a haditengerészet egykori kiválósága.
– Igen, végig! De a fájdalom ugyanaz volt! Talán a profizmusom nyomatta le velem... De a szívem ugyanúgy megszakadt! – magyarázza Lilly.
– Vagy már valamennyit mégis sikerült kié... – replikázna a „Kapitány”, de nem tudja befejezni, mert iszonyatos robaj hallatszik a fejük fölül.
A filigrán Debra arrébb ugrik, a bénult Jane-t pedig Lilly rántja a szendvicsasztal mögé, amikor az egyik fényszóró melléjük zuhan. A színpadon tartózkodók rémülten szaladnak oda hozzájuk, és azonnal segítenek Debrának, aki közben már barátnőit igyekszik talpra állítani, miközben izgatott hangon tudakolja:
– Rendben vagytok drágáim?
– Miért, ez is valami? – kérdezi erőltetett nevetéssel a harcedzett katona, de azonnal a rémület jelenik szemében, ahogy a feltápászkodó Lilly véres arcát megpillantja. – Uram-atyám! Orvost... orvost! – kiabálja. – Mi van a szemeddel? Látsz? – kérdi barátnőjét.
– Persze, hogy látlak! Semmi baja a szememnek! A tenyeremet vágtam el, ahogy ráestem erre a kurva pohárra! – mutat a földön heverő szilánkokra, majd felemeli bal kezét, amelyből ömlik a vér. – Csak összekentem vele az arcomat!
– Hol van már az orvos? – nézz körbe könyörgőn Debra.
– Az előbb ment el a doki! – hallatszik a távolból.
– Gyere, Hercegnőm! – szólal meg a hirtelen előbukkanó Alex, közben már csuklómikrofonjába kiabál: – Trevor, állj elő a limóval, megsérült a Hercegnő, irány a kórház! – Azzal, mint egy pillét, felkapja Lillyt és rohan vele a kijárat felé.
Debra jajveszékelve szalad utánuk, Jane fegyelmezetten vágtat a nyomukban.
A kijárathoz közeledve Trevor Raney öblös basszusa jelzi, hogy a kocsi előállt, meg hogy nincs megelégedve a biztonságiakkal, mert nem takarítják el a limót körülvevő újságírókat, tévéseket, akiket nem engedtek be a főpróbára, nehogy bármit is kikotyogjanak a másnapi meglepetésekből. Most viszont lecsapnak a nem várt szenzációra. Azt nem tudják, hogy mi történt, csak azt látják, hogy a szupersztárt a karjaiban cipeli filmsztárszerű gorillája, és hogy Lilly arca csupa vér. Mindenesetre érzik, hogy az ölükbe csöppent valami – remélhetőleg szaftos – szenzáció, amiből akár hetekig meg lehet élni.
Alex Jordan szikrázó tekintete és fékeveszett káromkodása, hogy hová takarodjanak a hiénák, megteszi hatását. Utat engednek az óriásnak, aki mint egy porcelánbabát, úgy teszi hercegnőjét az autóba, majd Debrával és Jane-nel együtt bepattan a limóba. Trevor pedig úgy lő be a New York-i csúcsforgalomba, hogy azonnal két járőr tapad rájuk. Már az első sarkon elébük vágnak.
Trevor Raney meg sem várja, hogy a rendőrök oda érjenek, kiugrik a limóból. Azok viszont azonnal fegyvert rántanak és üvölteni kezdenek, hogy ne mozduljon, meg hogy le a földre...
– Hogy a francba feküdjek a földre, ha meg sem mozdulhatok? – méltatlankodik a testőr, de azonnal kapcsol, hogy fontosabb dolog is van pillanatnyilag a világon, mint az előbbi ellentmondás feloldása. – Lilly Marsh van a kocsiban, megsérült, tiszta vér...
– Lilly Marsh? Az a Lilly? – kérdi hüledezve az első zsaru.
– Igen! Meg az a Marsh! Hányféleképpen mondjam? – bosszankodik az óriás.
Közben Alex leengedi a Lilly melletti ablakot, hogy a rendőrök maguk is meggyőződhessenek róla, hogy sietniük kell.
– Teddy, nyomás! – rikkantja el magát az első zsaru. – Gyerünk fiú, nyomjad te is! Biztosítjuk az utat!
Mire befejezte a mondatot, már felvijjogott a sziréna, hogy léket vágjanak az autóáradatba. Nyomukban a különböző tévétársaságok és az újságírók gépkocsijai, mint egy különös hadoszlop.
– Már megint filmet forgatnak! – kiált át a sarki hot-dog árus túloldali társának.
– Ja! A Bruce Willist én is láttam! Az volt a zsernyák, amelyik a kocsit vezette.
***
Kicsim – Előszó helyett
